A túlvett/túladott szabadság visszafizetése az új Mt. rendelkezései alapján

Richter_1A Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: „új Mt.”) szabadságra vonatkozó rendelkezéseit 2013. január 1-jétől kell alkalmazni.

Az új Mt. a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: „régi Mt.”) rendelkezéseihez képest számos eltérést mutat a szabadságra vonatkozó rendelkezések tekintetében is. Például a szabadságra való jogosultság szempontjából figyelmen kívül kell hagyni naptári évenként a 30 napot meghaladó keresőképtelenség időtartamát; az alapszabadság minden munkavállaló esetében 20 nap és efölött különböző jogcímeken illetheti meg a munkavállalót pótszabadság, ha a munkaviszony október 01-jén vagy azt követően kezdődött, nem kell a szabadságot a tárgyévben kiadni, hanem lehetőség van arra a következő év március 31-ig. Ezek a példálózó jelleggel feltüntetett módosítások nem okozhatnak a jogalkalmazásban gondot, mindösszesen egy kicsi odafigyelést igényelne, amíg alkalmazásuk ugyanolyan rutinná nem válik, mint a régi Mt. szabályainak alkalmazása vált az elmúlt 20 évben.

A nehézséget sokkal inkább az okozza a laikus jogalkalmazónak, amikor a korábbiakban a gyakorlat szerves részévé vált szabály látszólag teljesen és minden különösebb ok nélkül eltűnik. A szakterület jogászaira vár ilyenkor az a nemes feladat, hogy „értelmezzék a jogot”, ami rendszerint az eltérő álláspontot képviselők szakmai vitájához – és jó esetben a vitán keresztül – a végső megoldáshoz vezet.

Az új Mt. szabadsággal kapcsolatos rendelkezései közül „eltűnt” a túlvett/túladott szabadságok visszafizetésére vonatkozó kifejezett előírás. A régi Mt. 136. § (2) bekezdése értelmében, ha a munkavállaló a munkaviszonya megszűnéséig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami a munkáltatónál töltött időre megilletné, a különbözetre kifizetett munkabért köteles visszafizetni. Nem követelhető vissza a túlfizetés, ha a munkaviszony a munkavállaló nyugdíjazása vagy halála, illetve a munkáltató jogutód nélküli megszűnése miatt szűnt meg, vagy a munkavállalót sorkatonai, illetve polgári szolgálatra hívták be. Az új Mt. ezzel szemben a 125. §-ában mindösszesen arról rendelkezik, hogy a munkaviszony megszűnésekor, ha a munkáltató az arányos szabadságot nem adta ki, azt meg kell váltani, azonban nem rendelkezik arról az esetről, amikor a munkavállaló a munkaviszonya megszűnéséig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami időarányosan megilletné.

Alábbiakban arra keresem a választ, hogy kifejezett törvényi előírás hiányában a munkavállaló oldaláról a visszafizetés kötelezettsége, a munkáltató oldaláról a visszakövetelés lehetősége teljesen megszűnt-e.

Alapvetésként érdemes rögzíteni, hogy mi a szabadság, mi a funkciója, hogyan és miért illeti meg a munkavállalót, mikor lehetséges annak pénzbeli megváltása.

A szabadság a munkavállaló munkavégzéssel kapcsolatos tartós regenerációját, pihenését szolgálja, amely a munkavállalónak naptári évenként jár. A munkavállaló szabadságra való jogosultságát nem érinti, ha nyugdíjasnak minősül, vagy foglalkoztatására részmunkaidőben kerül sor. A szabadság a munkavállalót minden munkaviszonyban külön-külön megilleti, amelyeknek egyébként nem kell szükségszerűen azonos időszakra esnie. A szabadságot rendeltetéséből adódóan természetben kell kiadni. A törvény általában tilalmazza a pénzbeli megváltást, még akkor is, ha a munkavállaló kifejezett kérése irányul erre. Egyetlen kivétel van a tilalom alól – ami egyben kötelező is – ha a munkaviszony megszűnik, akkor az arányos szabadság ki nem adott részét pénzben meg kell váltani.

Az „eltűnt” rendelkezéssel kapcsolatosan a törvény miniszteri indokolása és a kommentár indokolást, magyarázatot, egyáltalán semmiféle közlést nem tartalmaz.

A munkajogászok egy csoportja a korábbi törvényi rendelkezés „eltűnését” jelentős és a jogalkotó által szándékolt változásként értékeli. A véleményük az, hogy abban az esetben, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnésének időpontjáig az időarányosan részére járó szabadságnál többet vett igénybe, a részére kifizetett munkabért a munkáltató – erre vonatkozó tételes törvényi rendelkezés hiányában – nem követelheti vissza. (dr. Horváth István: Az új Munka Törvénykönyve, Értelmezés és alkalmazás a gyakorlatban – Vezinfó Kiadó és Tanácsadó Kft. 2012; dr. Pál Lajos, dr. Lőrincz György, dr. Kozma Anna, dr. Pethő Róbert: Az új Munkatörvénykönyvének Magyarázata – HVG-ORAC 2012).

A másik álláspont – amely elsősorban dr. Kártyás Gábor nevéhez fűzhető – szerint az időarányosan járó mértéken felül igénybe vett rendes szabadságra járó díjazás visszakövetelhetősége – bizonyos korlátokkal – levezethető az új törvény egyéb rendelkezéseiből.

Nézetük szerint abból szükséges kiindulni, hogy a mértéken felül igénybe vett rendes szabadságra járó díjazás jogalap nélkül kifizetett munkabérnek minősíthető. A jogalap nélkül felvett munkabért a munkáltató 60 napon belül visszakövetelheti a munkavállalótól. Ilyen esetekben ugyanis olyan távollétre fizet díjazást a munkáltató, amire nem lenne kötelező. Erre azonban a törvényi rendelkezés szerint csak 60 napon belül van lehetősége a munkáltatónak, tehát, ha a szabadságra járó díjazás kifizetésére ennél korábban került sor, akkor az már nem érvényesíthető. A 60 napon túli érvényesíthetőségre csak akkor lenne lehetőség, ha a munkavállalónak a kifizetés alaptalanságát fel kellett ismernie, vagy azt maga idézte elő, a szabadság kiadásakor azonban egyik körülmény sem áll fenn, hiszen a kifizetés csak utóbb, a munkaviszony év közbeni megszüntetésével (megszűnésével) válik alaptalanná.

Másfelől véleményük szerint a visszakövetelés alapozható arra a szabályra is, amely szerint a munkavállalót a tárgyhónapot követő huszadik napig tájékoztatni kell, ha a munkabér tárgyhónapra vonatkozó elszámolását követően bekövetkező ok az elszámolás módosítását teszi szükségessé. Ilyen lehet az az eset, amikor a tárgyhónapban a munkavállaló szabadságot vett igénybe, a munkaviszony azonban később megszüntetésre került, és ezzel az időarányosan járónál több szabadságot adtak ki. Ilyen esetben a munkáltató az utolsó havi bérelszámolást módosíthatja, és a munkavállaló részére az őt megillető munkabérhez képest kifizetett többletet az előlegnyújtásból eredő követelésre vonatkozó szabályok szerint levonhatja. A túlvett szabadságra járó munkabér visszakövetelésére azonban ebben a formában is csak szűk időkorlátok mellett van mód, ugyanis ha a szabadság kiadására nem az előző hónapban került sor, az arra járó díjazás már nem követelhető vissza.

Egyes munkajogászok, akik alapvetően az első állásponttal értenek egyet, vagyis azzal, hogy a túladott szabadság díjazásának visszakövetelésére az erre vonatkozó speciális törvényi rendelkezés hiányában nincs mód, bővebben is cáfolják a második álláspontot, és részletesen kifejtik, hogy a túladott vagy túlvett szabadság esetében nem beszélhetünk jogalap nélkül kifizetett munkabérről. Ilyen esetekben a szabadságnapok ugyanis szabályosan kerültek kiadásra a munkavállaló javára, és azokra a munkabér (távolléti díj) is szabályosan került kifizetésre, ezért nem lehet szó „jogalap nélküliségről”.

Nézetük szerint, ha valakinek szabályosan szabadságot adtak ki, akkor azon a szabadságnap jogcíme már végleges. Arra a napra, mint szabályosan kiadott szabadságnapra távolléti díj jár, és ezt utólag megváltoztatni nem lehet. Nem lehet tévesen kifizetett vagy túlfizetett munkabérről beszélni, hiszen ebben az esetben semmiféle tévedésről nincs szó, és túlfizetésről sem, hiszen az adott szabadságnap teljesen szabályosan és megfelelően lett kiadva, elszámolva. Ha a munkavállaló az arányosan járóhoz képest több szabadságot vett igénybe, az még önmagában a konkrét szabadságnapok jogcímét és az ezekre járó díjazás jogcímét és összegét semmilyen módon nem változtatja meg.

Jogalap nélküli kifizetésről akkor beszélhetünk, ha az adott kifizetés tévesen történik, például, ha a munkanapi rendkívüli munkavégzésre 50%-os pótlék helyett tévesen 100%-os pótlékot számfejt a munkáltató, vagy olyan munkanapra számfejt bért, amelyen a munkavállaló igazolatlanul volt távol.

Erről azonban jelen esetben nincs szó. Az adott szabadságnapokat teljesen szabályosan adja ki a munkáltató/veszi ki a munkavállaló. A szabadságnapokra távolléti díj jár, amelyet szabályosan fizet ki a munkáltató. A kifizetésnek tehát van jogalapja, ebből következően nem követelhető vissza, mint jogalap nélkül felvett munkabér.

A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnak – a szabályozásban 2013. január 01-én bekövetkezett változás óta eltelt rövid idő miatt – még nem alakult ki az erre esetre vonatkozó gyakorlata.  A bírák jelentősebb része azonban, anélkül, hogy döntést hozott volna ilyen esetben 2013. január 01-jét követően, elvi síkon nem tartja kizártnak, hogy a munkáltató a jogalap nélkül felvett munkabérre vonatkozó szabályok szerint – 60 napon belül – visszakövetelje a túlvett/túladott szabadságot kifizetett távolléti díjat.

Véleményem szerint a túladott szabadságra járó díjazás visszakövetelésére csak akkor lenne mód, ha erre lenne kifejezett törvényi rendelkezés, mint a régi Mt-ben volt. Álláspontom szerint a mértéken felül igénybe vett rendes szabadságra járó díjazás nem tekinthető jogalap nélkül kifizetett munkabérnek, mivel a díjazás mértékének és a kifizetésének alapját szabályosan kivett/kiadott szabadság képezi.

 

Hegedüsné dr. Szabó Ildikó
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírósági titkára

 ***

A szerzői jog jogosultja fenntart minden másolással, terjesztéssel, többszörözéssel kapcsolatos jogot. Tilos a cikkek, egyéb tartalmak teljes vagy rövidített formában történő másolása, nyilvánossághoz közvetítése, újraközlése. Tilos továbbá a honlap tartalmát adatbázisba lementeni. A honlapon található tartalom bármely eleme csak a szerzői jog jogosultjának előzetes engedélyével használható fel (ÁSZF).