Átutalási végzés – bruttó vagy nettó?

A mai napig megoldatlan problémát jelent a munkaügyi bíróságok számára a végrehajtható határozatba foglalt munkabér- és munkabér jellegű követelések megfizetésére történő kötelezéskor annak eldöntése, hogy nettó, illetve bruttó összeget kell-e meghatározni?

További gyakorlati probléma a végrehajtás során a bíróságok – de nem csak a bíróságok, hanem a munkáltatók bérszámfejtői, és végső soron még a munkavállalók – számára a végrehajtási eljáráson belül is a Vht. 80-81. §-ban szabályozott átutalási végzés. Átutalási végzés során ugyanis még a végrehajtó közreműködése is hiányzik.

A megválaszolandó kérdések a következők tehát: Bruttó bért kell-e meghatározni az ítéletben? Kit terhel a járulék-levonási és befizetési kötelezettség? A végrehajtás, különösen az átutalási végzés során ki végzi el a szükséges levonásokat?

Kezdjük talán a legegyszerűbb – tekintettel arra, hogy jogszabály, illetve az érvényesülő joggyakorlat alapján is megválaszolható – kérdéssel, a bruttó-nettó dilemmával.

Minden olyan esetben, amikor a munkaügyi bíróság valamilyen munkabér jellegű követelésről dönt, a kötelezést – az esetek döntő többségében – Új Mt.154.§ (1) bekezdése alapján („munkabér védelme”)  forintban és bruttó összegben állapítják meg.

Fenti jogszabály alapján tehát, amikor a bíróság határozatában a munkáltatót kötelezi elmaradt munkabér jogcímén, illetve egyéb jogcímen (melynek alapja személyi alapbér, átlagkereset, stb.) meghatározott összeg megfizetésére a munkavállaló részére, a kötelezést forintban és bruttó összegben kell meghatároznia. A kialakult bírói gyakorlat is a fenti jogértelmezést alakította ki, illetve követte. A Legfelsőbb Bíróság az 1996. évi 235. számú BH-ban megállapította, hogy a „bíróságnak a munkáltató által fizetendő összeget bruttó összegben kell meghatároznia…”.

Abban az esetben, amikor nem áll rendelkezésre adat arra vonatkozóan, hogy mennyi volt a munkavállaló bruttó bére (leggyakoribb esete a be nem jelentett, azaz „fekete” munkavégzés), manapság könyvszakértő igénybevétele nélkül is áthidalható a probléma az interneten fellelhető „bruttósító” programok alkalmazásával. Ily módon a sokszor indokolatlanul elhúzódó szakvéleményadás miatti hosszas pertartam is lerövidíthető, továbbá e megoldás jelentős költségmegtakarítást is eredményez a bíróság számára. Szintén jogszabályból megválaszolható, bár több „kutakodást” igényel a járulékok/levonások kérdése.

A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 46. §-ban foglalt rendelkezések szerint a munkáltató (kifizető) feladatává teszi a munkavállaló munkabérét terhelő adóelőleg levonását illetve megfizetését. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. tv. 50. § (1) bekezdése azt mondja ki, hogy a foglalkoztató a biztosítottnak a tárgyhónapban kifizetett (juttatott), járulékalapot képező jövedelem alapján köteles az egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékot, a nyugdíjjárulékot megállapítani és a biztosítottat terhelő járulékot levonni. A megállapított tárgyhavi járulékot az Art. 31. §-ának (2) bekezdésében és 2. számú mellékletében meghatározottak szerint kell a tárgyhónapot követő hónap 12-éig bevallani, illetőleg megfizetni az állami adóhatóságnak. A megállapított járulékot csökkenteni kell azzal az összeggel, amelyet a foglalkoztató az adott jogviszonnyal összefüggésben a tárgyévre vonatkozó túlfizetés miatt fizetett vissza a biztosítottnak. Az 53/A. § (1) bekezdése értelmében a levont járulékok 81,89 százaléka az Egészségbiztosítási Alapba, 18,11 százaléka a Nemzeti Foglalkoztatási Alapba kerül.

Fent feltett kérdésre, tehát, hogy ki köteles a járulékok levonására illetve kifizetésére, ezen jogszabályhelyek alapján a válasz: a „munkáltató” illetve a „foglalkoztató”. A jogszabály kötelezettségről beszél, de álláspontom szerint a munkáltató számára ez egyben jogosultságot is jelent, hiszen fenti kötelezettségének elmulasztása esetén az adóhiányt az adóhatóság a magánszemély részére állapítja meg, de az emiatt kiszabott adóbírság és késedelmi pótlék a munkáltatót terheli. Sőt, abban az esetben, ha a munkáltató a levonási kötelezettségének eleget tett, azonban bevallási kötelezettségének nem, úgy még az adóhiány megfizetésére is kötelezheti – és általában kötelezi is- az adóhatóság (Art. 170.§ (6) bekezdés).

Tegyük fel, hogy a pernyertes munkavállaló egy volt vezérigazgató, akinek a munkaügyi bíróság megítél 34.000.000,- Ft elmaradt munkabért. Mekkora összegű hiány keletkezik a munkaerő-piaci és az egészségbiztosítási alapban, ha a levonások és befizetések nem történnek meg? Mekkora összegű bírságot fog ezután fizetni a munkáltató, aki egyszer már kifizette a teljes bruttó összeget is? Ez a kérdés ugyanúgy fennáll a kevésbé grandiózus (legalábbis összegszerűség tekintetében) ügyekben is, hiszen itt is érvényesül a „sok kicsi sokra megy” – elv.

Mielőtt továbbmennénk, fontos leszögezni azt az egyértelműnek tűnő tényt, hogy a bírósági eljárás közbeékelődése a követelés jogcímét nem változtatja meg: Amennyiben a követelés a munkáltató által ki nem fizetett munkabérre vonatkozik, úgy a már végrehajtható határozaton alapuló összeg is munkabérnek számít – tehát utána a fenti járulékokat le kell vonni – ezt írjuk be jogcímként, akár végrehajtási lapot, akár átutalási végzést töltünk ki.

„Egyszerű” végrehajtás során nem példa nélküli – bár a gyakorlatban csak ritkán előforduló eset – hogy a végrehajtó elvégzi a nettósítást, és a munkavállaló már csak a „tiszta” összeget kapja kézhez. Ebben az esetben sem megoldott azonban, hogy a „levonást” ki vallja be, illetve fizeti be. Fentiek alapján sem a „nettósítás” azaz a levonások alkalmazása, sem pedig a befizetés nem a végrehajtó feladata, hanem a munkáltatóé.

Még cifrább a helyzet átutalási végzés esetén, hiszen a banknak a feladata az átutalási végzésben foglalt bruttó összeg „A” számláról „B” számlára történő áthelyezése, egy mindennapos pénzintézeti tranzakció. Az összeg nettósítására sem lehetősége, sem jogköre nincsen. A munkavállaló ezt a bruttó, tehát járulékokkal, illetve adóval nem csökkentett összeget fogja megkapni az eljárás eredményeképpen. Ezt követően a munkavállaló legfeljebb annyit tehet, hogy az átutalt összeget az esedékes adóbevalláskor jövedelemként feltünteti, abból ő maga levonásokat eszközölni nem képes, és nem is köteles. A munkáltató ugyanakkor a „teljes” összeget a munkavállaló rendelkezésére bocsátotta. Amennyiben ezt követően fentiek szerinti adó és járulékfizetési kötelezettségének is eleget tesz a munkáltató, akkor már a bírósági határozatban (melyek nagy része már önmagában foglalja a késedelmi kamatot is) foglaltakon túli kára, többletkiadása is keletkezik.

Fenti problémák kiküszöbölésére – tekintettel arra, hogy egzakt jogszabályi háttér nem áll rendelkezésünkre – több „jogos, de nem törvényes” megoldás is elképzelhető. Az „egyszerű” végrehajtás során is lehetőség van az önkéntes teljesítésre, az adós munkáltatónak lehetősége van egyeztetni a végrehajtóval és a végrehajtást kérővel az eljárás egész tartama alatt. Ez természetesen minden résztvevőtől egyfajta együttműködést kívánna meg (pl. végrehajtást kérő előzetes egyeztetés után bejelenti a követelés megszűnését miután megkapta a levonásokkal terhelt nettó összeget), ami még a legegyszerűbb esetekben sem oldható meg zökkenőmentesen, mégis, egyfajta áthidaló megoldást jelenthet.

Átutalási végzés kibocsátása során még nehezebb ilyen áthidaló megoldást találni, hiszen hiányzik a végrehajtó közreműködése. Feketén-fehéren le van írva – elvileg – hogy a „végrehajtandó követelés” rovatba (akár végrehajtási lapról, akár átutalási végzésről van szó) azt az összeget kell forintra pontosan beírni, ami a végrehajtandó határozat rendelkező részében szerepel. Azonban következetesen érvényesül az az elv is, hogy kevesebbet lehet kérni a végrehajtás során (pl. részteljesítés esetén), de többet nem. (Ez alól a szabály alól kivételt képez a határozatban nem szereplő törvényes kamat, mely abban az esetben is kérhető, ha arról a határozat nem rendelkezett) Tehát fenti szabály sincs „kőbe vésve”.

Az átutalási végzés szabályozása – álláspontom szerint – jelenlegi állapotában túlbonyolított, mégis hiányos, ami lehetőséget ad a bíróság számára egyfajta rugalmasságra. Aggályos továbbá a Vht. 81. § (1) bekezdése, mely az átutalási végzés jogerőre emelkedésének bevárása nélküli teljesítésre kötelezi az adós számláját vezető pénzintézetet. (Főleg hogy a fellebbezésnek még halasztó hatálya sincs a végrehajtásra nézve). Véleményem szerint a bíróságoknak minden esetben a 81. § (2) bekezdése szerinti tartalommal kéne kiállítani az átutalási végzést, tehát meghatározott összeg (jelen esetben az ítéletben szereplő bruttó munkabér) meghatározott ideig – esetleg a bíróság következő értesítéséig – történő visszatartására kötelezni a bankot. A köztes időben a bíróságnak lehetősége lenne jogvesztő határidő kitűzésével felhívni az adós munkáltatót a levonási/bevallási/befizetési kötelezettségének a teljesítésére, és ennek igazolására. Amennyiben a munkáltató ezen felhívást teljesíti, úgy a bíróság a pénzintézet részére következő értesítésében már csak a csökkentett „nettó” összeg átutalására hívna fel. Ilyen formában nem keletkezne adóhiány és nincs bírság sem.

Ez azonban csak egy erőltetett megoldás, aminél sokkal megnyugtatóbb, és egyben követhetőbb alternatívát jelentene, hogyha a jelenlegi jogi szabályozás módosulna, vagy legalábbis kiegészülne a munkabér jellegű követelésekre vonatkozó rendelkezésekkel. Ilyen „speciális” szabályozás nem példa nélküli a Vht-ben, tekintve, hogy jelenleg is külön szakasz (23. §) szól a munkavállalóval szembeni fizetési felszólítás, valamint a békéltető eljárás során kötött egyezség záradékolásáról.

Összegzésképpen leszögezhető, hogy a kérdés mindenképpen figyelmet érdemel, és jogalkotói, vagy pedig jogértelmezési (pl: Kúriai jogegységi határozat) segítség szükséges a tisztázásához.

 

Dr. Vörös Viktor
A Kaposvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírósági titkára

 

***

A szerzői jog jogosultja fenntart minden másolással, terjesztéssel, többszörözéssel kapcsolatos jogot. Tilos a cikkek, egyéb tartalmak teljes vagy rövidített formában történő másolása, nyilvánossághoz közvetítése, újraközlése. Tilos továbbá a honlap tartalmát adatbázisba lementeni. A honlapon található tartalom bármely eleme csak a szerzői jog jogosultjának előzetes engedélyével használható fel (ÁSZF).