Érinti-e mindez a felmentés jogszerűségét? Végül megtudjuk, meddig rugalmas a munkaidő-beosztás, azontúl a munkáltatói kötelezés megszegése akár a rendkívüli felmondást is megalapozza.
1. Természetbeni juttatásként adott személygépkocsi – kié az átruházás költsége
A felperes területi képviselő munkakörben állt alkalmazásban az alperesnél. A felek megállapodást kötöttek a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről, melyben rögzítették, hogy tekintettel a munkáltatónál eltöltött hosszú munkaviszonyra, „egyfajta végkielégítésként” a munkáltató térítésmentesen a munkaviszony megszűnése napján a felperes tulajdonába adja az „X” típusú személygépkocsit jelenlegi állapotában. Kikötötték, hogy a gépkocsi tulajdon átruházására vonatkozó részleteket külön megállapodás tartalmazza. Ezt követően a felperes keresőképtelen állományba került, és a gépkocsi átruházására vonatkozó megállapodás megkötésére a munkáltató székhelyén nem jelent meg. Az alperes ezért elállt az ajánlattól.
A felperes keresetében 1.794.000 forint kártérítés, valamint havi 100.000 forint használati díj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Hivatkozása szerint a felek között megállapodás jött létre, amely szerint az alperesnek a gépjárművet természetbeni juttatásként részére át kellett volna adni, ennek megtörténte hiányában pedig őt kár érte.
Első fok: a juttatás térítésmentes – az átruházás költsége nem a munkavállalóé
A munkaügyi bíróság kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1.794.000 forint kártérítést, valamint 452.000 forint értékcsökkenés címén járó kártérítést. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A bíróság szerint a térítésmentes kifejezés a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint pénzbeli ellenszolgáltatás nélküli díjtalan, ingyenes juttatást jelent. Figyelemmel arra, hogy az alperes azt „egyfajta” végkielégítésként, természetbeni juttatásként kívánta a felperes részére átadni, ezt a munkavállaló akként értelmezhette, amely szerint az alperes részére ingyenesen adja át a gépkocsit. A bíróság szerint a természetbeni juttatásnak a munkáltatót terhelő fizetési kötelezettsége a munkavállalóra nem hárítható át, és nincs annak jelentősége, hogy az alperes a megállapodás megkötését megelőzően tárgyalt-e a felperessel bármiféle költség és járulék megfizetéséről.
Az alperesnek a munkaviszony megszűnésekor felperes tulajdonába kellett volna adnia a gépjárművet. Az alperest ezen kötelezettség akként terhelte, hogy a felperessel az eredeti megállapodással egyező tartalmú megállapodást köt kizárólag az átruházásra, beleértve az átruházás során az új tulajdonost terhelő kötelezettségének megfizetését. Az alperes e kötelezettségének nem tett eleget, a külön megállapodásban pedig a korábbitól eltérő tartalmú ajánlatot tett, így a felperes annak elutasításával késedelembe nem esett, tehát az alperes elállási joga nem nyílt meg. Az alperes köteles lett volna felperes tulajdonába adni a gépjárművet, ezért annak elmulasztásával a munkavállalója részére kárt okozott, hiszen a felperesnek ezt követően másik gépjárművet kellett vásárolnia.
Másodfok: mégis a munkavállalót terhelik az átruházás költségei
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, a keresetet teljes egészében elutasította. Álláspontja szerint bizonyítottan az alperes a térítésmentes átruházás alatt azt értette, miszerint a gépkocsi ellenértékét nem kell a felperesnek megtérítenie, azonban az átruházással járó egyéb költségeket a munkavállalónak kell viselnie. A felperes ezt vállalta, majd a megállapodást aláírta. Az elsőfokú bíróság tévesen következtetett a megállapodás szövegéből arra, hogy az alperes korábbi szándékától eltérően állapodott meg a felperessel. A megállapodás azon kitételéből, hogy „az átruházásra vonatkozó részleteket külön megállapodás tartalmazza” az következik, hogy egy ígérvényről van szó, hiszen az alperes a térítésmentes gépkocsi juttatást feltételhez, egy külön átruházási szerződés megkötéséhez kötötte.
A felperes maga adta elő, hogy azért nem kötötte meg a megállapodást, mivel nem állt szándékában a járulékos költségeket viselni. Ez a döntése pedig a korábbi megbeszélésekkel ellentétben állt, vagyis a felperes volt az, aki az előzetes szóbeli megállapodással szembehelyezkedve, szándékát megváltoztatva már nem kívánta a külön megállapodást megkötni. Így az alperes jogszerűen állt el az ajánlatától.
Felülvizsgálat: a térítésmentesség ingyenesség – a munkavállalónak nem lehet költsége
A felperes álláspontja szerint életszerűtlen a közös megegyezés elfogadása a hosszú munkaviszony lezárásaként végkielégítés, vagy „egyfajta végkielégítés” nélkül. A munkaviszony megszűnésének napján a munkáltató arra vállalt kötelezettséget, hogy egyfajta végkielégítésként térítésmentesen a felperes tulajdonába adja a megállapodásban megjelölt személygépkocsit. A másodfokú bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy bár korábban volt arról szó a felek között, miszerint a gépkocsi tulajdonba adásáért a felperesnek valamit térítenie kell, ez azonban a későbbiekben, a megállapodásban már nem került rögzítésre. A szerződési nyilatkozat egyértelműen azt tartalmazza, hogy az alperes a perbeli gépkocsit térítésmentesen adja a felperes tulajdonába.
A megállapodás egyik eleme tehát a térítésmentesség volt, ami ingyenességet, ellenszolgáltatás nélküli szolgáltatást vagy kötelezettségvállalást jelent. A felek nem a tulajdonba adás feltételeinek a meghatározását kötötték egy későbbi megállapodáshoz, hanem csak azt, hogy a tulajdon átruházására vonatkozó részleteket egy külön megállapodás tartalmazza. Ez pedig nem azonos a tulajdonba adás feltételeinek meghatározásával.
Legfelsőbb: a munkavállalónak kellett volna kifizetnie az átruházás költségeit
A felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak. A megállapodás aláírását megelőzően a felek között tárgyalások folytak a munkaviszony megszűnésnek módjáról és feltételeiről. A „megállapodás munkaviszony megszüntetéséről” elnevezésű irat „egyfajta végkielégítésről” rendelkezik. E szerint a munkáltató térítésmentesen a munkaviszony megszűnésének napján a felperes tulajdonába adja a személygépkocsit azzal, hogy a tulajdon átruházására vonatkozó részleteket külön megállapodás tartalmazza. A jogerős ítélet helytállóan fejtette ki, hogy a jogvita eldöntése során ezen megállapodáson alapuló kikötést kellett értelmezni a Ptk. 207. § (1) bekezdése szerint, egyrészt a szavak általános jelentésére, másrészt a felek feltehető akaratára és az eset körülményeire figyelemmel.
Helyes a másodfokú bíróság azon következtetése, hogy az alperes a térítésmentes átruházás alatt csupán azt értette, hogy a gépkocsit ellenérték nélkül adja a felperes tulajdonába, azonban az átruházás költségeit nem állt szándékában megfizetni. A felperes is tisztában volt azzal, hogy a járulékos költségek megtérítése őt terheli. Ugyancsak helytálló azon másodfokú ítéleti megállapítás is, hogy az alperes részéről csupán ígérvény történt, hiszen a tulajdon átruházást egy további feltételtől, nevezetesen a külön átruházási szerződés megkötésétől tette függővé. A felperes az ezzel kapcsolatos tárgyaláson munkáltatójánál nem jelent meg, a gépkocsit csak későbbi időpontban szolgáltatta vissza, a külön megállapodást nem írta alá. A felperes maga is azt állította, hogy ezen megállapodás alapján vállalt kötelezettségének azért nem tett eleget, mivel nem kívánta a járulékos költségeket megfizetni. Mindebből következően helytállóan jutott a másodfokú bíróság arra a megállapításra, hogy az alperes jogszerűen állt el az ajánlatától, így a felperest ért esetleges károkért a felelőssége nem állapítható meg. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
2. Fizetés nélküli szabadságon lévő köztisztviselő – állását létszámleépítéskor fel kell-e ajánlani
A felperes az alperesnél állt közszolgálati jogviszonyban a titkársági főosztályon ügyintézői munkakörben. Az alperes november 7-ei előzetes értesítést követően december 17-én kelt intézkedéssel a Ktv. 17. § (1) bekezdés a) és c) pontjára hivatkozással felmentéssel szüntette meg jogviszonyát, december 16.-ától július 16.-áig terjedő felmentési idővel az elrendelt létszámcsökkentésre és az átszervezésre hivatkozással. A felperes keresetében a másik munkakör felajánlási kötelezettség megsértését állította.
Első fok: nem kellett felajánlani a távollévők munkakörét
A munkaügyi bíróság a Ktv. 17. § (4) bekezdése tekintetében megállapította, hogy az alperesnél megvalósult nagyarányú létszámleépítésre figyelemmel a felperes felmentésekor üres, betöltetlen státusz nem volt a munkáltatónál, mert ezeket kellett leadni. Az esetlegesen megmaradt üres státuszokat azonban nemcsak a felperes részére, hanem a létszámleépítéssel érintett más köztisztviselőknek is fel kellett ajánlani. A felperes által név szerint megjelölt három köztisztviselő esetében vizsgálta, hogy státuszuk a felperesnek felajánlható lett volna. A bíróság szerint a felperes felmentésekor ezen köztisztviselők csak átmenetileg nem látták el a munkakörüket, a tartósan távollévő köztisztviselők munkaköre pedig nem üres, és nem kötelezően felajánlandó munkakör, a munkáltató részéről ezen felajánlás csak lehetőség. Amennyiben a munkáltató ezen munkaköröket határozott időre be kívánja tölteni, a munkáltató választhat, hogy az azonos képzettségű, és besorolású köztisztviselői közül ezt kinek ajánlja fel.
Másodfok: jogsértő a felmentés az állásfelajánlás elmulasztása miatt
A másodfokú bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta, megállapítva, hogy az alperesi felmentés jogellenes. Az alperes bizonyította, hogy csoportos létszámcsökkentést valósított meg, melyre vonatkozó szabályokat, és az érdekképviseleti szervvel való egyeztetésre vonatkozó előírást is betartotta. A végrehajtott létszámcsökkentés a titkársági főosztályon a munkakörök megszűnését és összevonását eredményezte, így a felperes felmentése okszerű volt.
A másodfokú bíróság szerint azonban a felmentés az annak közlésekor hatályos Ktv. 17. § (4) bekezdésbe ütközött. Ugyan a munkáltató a távollévők munkaköre tekintetében saját belátása szerint dönthetett arról, hogy munkafeladataikat hogyan csoportosítja át, és azt más köztisztviselő munkavégzésével pótolja-e, ugyanakkor amennyiben a felmentéshez közeli időpontban a tartósan távollévő köztisztviselő helyére határozott időre mást alkalmaz, akkor körültekintően vizsgálni kell azt, hogy ezen foglalkoztatási szándékra tekintettel a felmentés közlésekor az utóbb betöltött munkakör a felperesnek felajánlható lett volna-e.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az egyik, fizetés nélküli szabadságon lévő köztisztviselő munkaköre nem volt ugyan betöltve a felperesi felmentés időpontjában, azonban az ezt követő két hónapon belül az alperes helyettesítéssel, február 2-ától e munkakört betöltötte. Kiemelte, hogyha a munkáltató a felajánlási kötelezettségének eleget tesz, akkor a köztisztviselő döntésén múlik az, hogy a határozatlan idejű addigi foglalkoztatásával szemben a felajánlott határozott idejű kinevezést elfogadja-e. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az említett köztisztviselői státusz tekintetében a Ktv. 17. § (4) bekezdésben foglalt felajánlási kötelezettségét a munkáltató elmulasztotta.
Felülvizsgálat: a munkáltató döntésétől függött az állás felajánlása
Az alperes felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy az alperes munkáltatónak másik munkakör felajánlási kötelezettsége a felmentés közlésekor állt fenn. Ezt követően már a munkáltató saját döntésén múlik a köztisztviselő foglalkoztatása. Megismételte az elsőfokú eljárásban is előadott szakmai indokokat annak alátámasztására, hogy ezen munkakör határozott időre helyettesítéssel történő betöltésére miért csak február 2-ával került sor.
Legfelsőbb: jogszerű a felmentés, nem volt állás-felajánlási kötelezettség
A felülvizsgálati kérelmet alaposnak találta. Az eljárt bíróságok abban helytállóan foglaltak állást, hogy jogszabályi rendelkezés hiányában a munkáltató a távollévők munkaköre tekintetében saját belátása szerint dönthet arról, hogy a távollévők munkafeladatainak ellátására más köztisztviselőt alkalmaz-e. Helytálló a másodfokú bíróság álláspontja arra nézve is, hogy amennyiben a munkáltató ezen álláshely betöltéséről intézkedik, akkor körültekintően kell vizsgálni, hogy a felmentés közlésekor ezen intézkedés már szándékában állt-e, következésképp ekkor – az álláshely betöltési szándékára tekintettel – a felperes részére felajánlható munkakörnek volt-e tekinthető.
A felperes felmentése közlésére december 17-én került sor, az általa felajánlható álláshelyként megjelölt álláshelyet a munkáltató február 2-ával töltötte be. Ezen helyettesítéssel történő alkalmazás indokául az alperes arra hivatkozott, hogy a kormányzati döntés alapján elrendelt létszámcsökkentéssel párhuzamosan zajló átszervezés a jogi főosztályt akként érintette, hogy beolvadt egy, január 1-jével létrejövő új főosztályba, emellett csökkent az engedélyezett státuszlétszám 10 státuszról 7 betöltött státuszra. A munkáltató az év végén a nehéz gazdasági körülmények között nem kívánt az engedélyezett státuszba ugyan beszámító, de tartós távollét okán ténylegesen munkát nem végző köztisztviselő helyére helyettest alkalmazni, ugyanakkor az átszervezett főosztályon már igény mutatkozott erre.
Az alperes fellebbezésében ezen érvelését csak megismételte, azt nem új körülményként adta elő. E körülményeket azonban a másodfokú bíróság elmulasztotta értékelni, amikor azt állapította meg, hogy az alperes nem adott elő olyan tényt vagy körülményt, amely igazolta volna, hogy a december 17-étől február 2.-áig terjedő időszakban szükségessé vált a határozott időtartamra történő helyettesítésre vonatkozó foglalkoztatás. Az alperes szervezetében nagyarányú csoportos létszámcsökkentés zajlott, mely a felperes munkakörére kihatott, emellett átszervezés is történt, amely az érintett osztályok szervezeti jogállását és feladatellátását, valamint az osztályon alkalmazható státuszok számát is érintette: három fővel csökkentett létszámmal kellett a korábbi főosztálynak alosztályként a feladatokat végezni január 1-jétől. Következésképp az alperes alappal hivatkozhatott a perben arra, hogy a felperes részére december 17-én közölt felmentéskor még nem tudhatta, hogy februárban szükséges lesz-e a megmaradó státuszokon helyettesítésre. A Legfelsőbb Bíróság ezért a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
3. Rugalmas munkaidő-beosztás – a törzsidő és a heti 40 órás munkavégzési kötelezettség
A felperes gépmesterként állt munkaviszonyban az alperessel, a munkaszerződése szerint a munkaideje heti 40 óra. A munkaidő beosztást a munkáltató határozta meg akként, hogy hétfőtől csütörtökig 7.30 órától 13.30 óráig, pénteken 7.30 órától 12.00 óráig kellett munkát végezni. Ezen időpontokhoz igazodóan a Budapesten lakó dolgozókat az alperes kisbusszal szállította. Ettől eltérően a munka mennyiségének függvényében kellett továbbdolgozniuk a munkavállalóknak, és ehhez igazodott a kisbusz visszaindulása is. Szeptember 15-én a műszakkezdéskor adott utasításnak a felperes nem tett eleget, nem maradt bent tovább a kisbusz visszaindulását követően munkát végezni. Ezért az alperes még e napon a felperes munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette.
Első- és másodfok: Jogszerű a rendkívüli felmondás
A felperesnek a rendkívüli felmondás jogellenessége megállapítására irányuló keresetét a munkaügyi bíróság elutasította. Indokolása szerint a felperes munkaideje 7.30-tól 13.30-ig tartott, több munka esetén tovább kellett bent maradni. A munkavállalók nem minden héten töltötték le a heti 40 órás munkaidőt. Ez történt a rendkívüli felmondás hetében is, hiszen a felperes saját előadása szerint is ezen a héten csak egy alkalommal maradt bent 18.30-ig a munkahelyén. A felperes a munkaviszonyából származó lényeges kötelezettségét szegte meg, amikor az alperesi ügyvezető utasítása ellenére a sürgős határidős munka elvégzését megtagadta. A megyei bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
Legfelsőbb: a munkavállalói kötelezettségszegés megalapozza a megszüntetést
A felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. A perben megállapítható volt, hogy a felperes munkaszerződés szerinti heti 40 óra munkaideje naponta 7.30-tól 13.30-ig tartó törzsidőre, és ezt meghaladóan a végzendő munkák alapján szükség szerint további munkaidőre tagozódott. A felperes a rendkívüli felmondás hetében a 7.30-tól 13.30-ig tartó időt ledolgozta, pénteken ezen túl a munkáltatói jogkör gyakorló utasítása ellenére munkát nem végzett, a többiekkel együtt a kisbuszra felszállt. Az alperes a rendkívüli felmondást e kötelezettségszegő magatartására alapította.
A felperes az utasítás teljesítését túlóradíj fizetéshez kötötte és a sürgős munkát nem végezte el, tehát az utasítást nem az Mt. 104. § (2) - (3) bekezdésben foglalt okból, azaz nem jogszerűen tagadta meg. Ebből a szempontból annak nincs jelentősége, hogy a felperes a rendes munkaidőben, avagy rendkívüli munkaidőben történő munkára szóló utasítást nem teljesítette. Az eljáró bíróságok helytállóan, állapították meg, hogy a felperes a rendes munkaidőben a heti 40 órás munkaidőbe tartozóan történő munkavégzésre történő utasítást tagadta meg, mely magatartása az Mt. 96. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt rendkívüli felmondást megalapozza. A felperes ezen kötelezettségszegését nem menti az alperes Mt. 140/A. § (1) bekezdésben foglalt munkaidő-nyilvántartási kötelezettsége esetleges elmulasztása. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
