I. Szabadságmegváltás a munkaviszony megszüntetésekor
A felperes 2003-tól vezérigazgatóként állt az alperes alkalmazásában. 2006. január 4-étől keresőképtelen állományba került, majd 2007. január 8-án levélben kérte a munkáltatójától a ki nem vett szabadsága kiadását, jelezve, hogy 2007. január 21-étől keresőképessé válik. A munkáltató ügyvezetője 2007. január 19-én kelt levelében közölte a felperessel, hogy az 59 nap szabadságából 21 napot 2007. január 22. és február 19-e között kiad a részére, a többi nap kiadásáról később intézkedik. A munkáltató a felperes munkaviszonyát 2007. február 16-án kelt felmondásával megszüntette azzal az indokkal, hogy az alperesnél átszervezés miatt a felperes cégvezetői pozíciója 2006. január 11-én megszűnt. Közölte, hogy a felperes felmondási ideje 6 hónap, mely 2007. február 20-tól augusztus 20-ig tart. A fennmaradt 38 nap szabadságot az alperes 2007. február 21-én a felperes részére kiadta, a felmondási idő többi részére az Mt. 93. § (1) bekezdése alapján felmentette a munkavégzés alól. A felperes ezt követően a munkaügyi bírósághoz fordult és 38 nap szabadság megváltására kérte kötelezni az alperes. Az alperes viszont előadta, hogy a felperes szabadságát a felmondási idő munkavégzési kötelezettséggel terhelt időszakában adta ki, így a felperes igénye nem megalapozott.
Első- és másodfok: kiadták a szabadságot, nincs megváltás
A munkaügyi bíróság elutasította a felperes keresetét. Megállapította, hogy a munkáltató 2006. évben akadályoztatva volt abban, hogy a szabadságot kiadja, mivel a felperes keresőképtelensége folytán a munkavégzési kötelezettsége szünetelt. 2007. február 16-án a felperes a felmondást átvette, ettől az időponttól az Mt. 93. § (1) bekezdésben foglaltak az irányadók, azaz a felmondási idő fele részében a munkavállaló köteles munkát végezni, a másik felében mentesül a munkavégzési kötelezettség alól. A munkáltató jogszerűen járt el, amikor a munkavégzési kötelezettséggel járó időszak alatt a szabadságot kiadta. Az Mt. 134. § (5) bekezdésében foglalt szabályok ebben az esetben nyilvánvalóan nem érvényesülnek, hiszen a felmondás közlésével az hatályosult és a felmondó iratban megjelölt napon kezdetét vette a felmondási idő.
Az ítélet elleni felperesi fellebbezést a másodfokú bíróság elutasította, helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. Az indokolás szerint nem sérült a felperes felmondási időhöz való joga a még megmaradt szabadságának a munkavégzési kötelezettséget érintő felmondási időszakban történő kiadásával, a felmondási idő mértéke ugyanis adott volt, és a jogszabály szerint annak fele része alól felmentették a munkavégzési kötelezettség alól. A felmondási idő másik felét tehát a felperesnek vagy le kellett volna dolgoznia, és arra az időszakra bér járt volna a részére, vagy ha nem dolgozott és a szabadságát töltötte, akkor arra az időre a bér helyett távolléti díj járt, de ugyanarra az időre két jogcímű kifizetés a felperest nem illette meg. A másodfokú bíróság érvelése szerint a felmondás miatt nem kellett és nem is lehetett korábban egyeztetni a még természetben kiadható szabadságról, különösen a perbeli esetben, hiszen a felperes táppénzes állomány miatt távol volt, míg a felmondással a munkaviszonya megszűnt, tehát nem is volt mód a vele való egyeztetésre.
Felülvizsgálat: nem tartották be a szabadság kiadására vonatkozó szabályt
Felperes álláspontja szerint a felmondási idő alatt kiadandó szabadság esetében is be kell tartani a szabadság kiadásának közlésére vonatkozó 30 napos határidőt - tekintettel arra, hogy az Mt. ettől eltérő rendelkezést nem tartalmaz. Sérelmezte, hogy a felhalmozódott szabadság felmondási időbe való beszámításával megrövidült a jogviszonya, ezáltal sérült a felmondási időhöz való joga.
Legfelsőbb: a munkáltató jogszerűen járt el
A Legfelsőbb Bíróság nem találta megalapozottnak a felperes felülvizsgálati kérelmét. Kifejtette, hogy a felmondás időpontjában hatályos Mt. 134. § (3) bekezdésének b) pontja szerint a szabadságot az esedékességének évében kell kiadni. A munkáltató a munkavállaló betegsége, vagy a személyét érintő más elháríthatatlan akadály esetén az akadályoztatás megszűnésétől számított 30 napon belül adja ki, ha az esedékesség éve eltelt. Helytállóan fejtette ki a másodfokú bíróság, hogy a felmondás miatt az alperesnek a korábban táppénzes állomány miatt távol lévő felperessel nem állt módjában egyeztetni a szabadság kiadásáról. A betegállománya lejártát követően 2007. január 21-i időponttól a felperes maga kérte szabadsága kiadását. A felperes 2007. február 16-án a felmondást átvette, a 2007. február 20-i időponttól az Mt. 93. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a munkáltató köteles volt őt a felmondási idő felére a munkavégzés alól felmenteni. A munkáltató eljárása nem volt törvénysértő, amikor a munkavégzési kötelezettséggel járó időszak alatt a felperes részére a még fennmaradó szabadságát kiadta. Alaptalanul sérelmezte a felperes a felülvizsgálati kérelmében, hogy a felhalmozódott szabadsága felmondási időbe való beszámításával megrövidült a jogviszonya, ezáltal sérült a felmondási időhöz való joga. Az alperes a felperes munkaviszonyát 2007. február 20-án kezdődő 6 hónapos felmondási idővel szüntette meg. A felperes munkaviszonya az alperes rendes felmondása következtében 2007. augusztus 20-ával megszűnt - függetlenül attól, hogy a felmondási idő egy részében a munkáltató a még ki nem vett szabadságát részére biztosította [Mfv.I.10.733/2009/4.].
II. Munkáltatói rendes felmondás – munkavállalói kérésre?
A felperes rendszergazda munkakörben állt az alperes alkalmazásában, munkáját az Infrastruktúra Osztályon végezte. Az alperes augusztus 20-án kelt rendes felmondással azon indokolással szüntette meg a munkaviszonyát, hogy a szervezeti átalakulással és a szervezeti és működési szabályzat módosításával az Osztálya, mint önálló osztály átszervezésre kerül, a felperes által ellátott tevékenységek és munkafolyamatok átcsoportosításra kerülnek. A felmondás indoka tartalmazta továbbá, hogy a felperes a meghirdetett álláshelyre nem jelentkezett, valamint a részére a munkáltató szervezetében más – a képzettségének, végzettségének megfelelő – munkakört a munkáltató nem tudott felajánlani. A felperes keresetet nyújtott be és kérte a munkáltatói rendes felmondás jogellenességének megállapítását.
Első fok: jogszerű a rendes felmondás
Az első fokú bíróság a keresetet elutasította. Álláspontja szerint az alperest munkakör-felajánlási kötelezettség nem terhelte figyelemmel arra, hogy a kollektív szerződés rendelkezése ezen plusz követelményt nem minden általa foglalkoztatott munkavállaló esetében rendelte alkalmazni, hanem kizárólagosan az Mt-ben is védelemben részesítettek tekintetében. A felperest pedig életkoránál fogva ezen védelem nem illette meg. Kifejtette, hogy az alperes az átszervezést végrehajtotta és ez a szervezeti átalakítást követően a felperes munkakörére is kihatott oly módon, hogy a feladatai egy részét az alperes kiszervezte, a további rendszergazdai feladatait pedig az alperesnél a felmondást megelőzően foglalkoztatott munkavállaló vette át. Az alperes a felmondást követően rendszergazdát nem alkalmazott, a meghirdetett álláshelyek nem kerültek betöltésre, azonban azok nem is a felperes által végzett tevékenységre vonatkoztak, figyelemmel a 7 X 24 órás on-call rendszerre, melyben a munkavállaló korábban nem dolgozott. A munkakör megszűnése nem azt jelenti, hogy megszűnik az a tevékenysége is az alperesnek, melyet korábban a munkavállaló ellátott, hanem a munkakörébe tartozó feladatainak szétosztása történik, azt pedig a bíróság a perben már nem vizsgálhatta, hogy a munkáltató az azonos munkakörben foglalkoztatott munkavállalói közül miért a felperes munkaviszonyát szüntette meg.
Másodfok: mégis jogellenesen járt el a munkáltató
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet megváltoztatta és megállapította a rendes felmondás jogellenességét. Álláspontja szerint, ha a munkáltató a munkaviszonyt megszüntető intézkedés indokolásában külön nevesíti és megjeleníti , hogy a munkáltató szervezetén belül a munkavállaló részére képzettségének és a végzettségének megfelelő munkakört nem tud felajánlani, akkor ez a felmondás indokának részévé válik és azon általános szabály érvényesül, melyet az Mt. 89. § (2) bekezdése fogalmaz meg. Az alperes nem tette vitássá, hogy a felperes a korábbi ellátott munkaköre, illetőleg a képzettsége alapján a meghirdetett rendszergazda munkakör ellátására alkalmas lett volna. A munkáltató nem tudta hitelt érdemlően és sikeresen bizonyítani, hogy a felperes részére az általa is ellátható rendszergazda munkakör felajánlásra került volna és ebben a tekintetben határozottan nyilatkozott volna a felperes arról, hogy ezt nem kívánja ellátni. Az augusztus 25-i megbeszélésről készült emlékeztető sem tartalmaz egyértelmű felajánlást a felperes irányába, és nem rögzíti a munkavállaló elutasító döntését sem. Az emlékeztető csak annyit tanúsít, hogy a felperes azt hangsúlyozta, miszerint ő rendszergazda munkakörben van foglalkoztatva, és ehhez képest igényli más munkakör felajánlását. A másodfokú bíróság egyebekben kifejtette, hogy a rendes felmondásban megjelölt átszervezés indoka valós volt.
Felülvizsgálat: a munkavállaló mondott le a továbbfoglalkoztatási lehetőségekről.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében előadta, hogy az első fokú eljárásban okirati bizonyítékként terjesztette elő az augusztus 25-én tartott megbeszélés jegyzőkönyvét, amely szerint tájékoztatták a felperest és munkatársait az Infrastruktúra Osztályt érintő szervezeti változásokról. Erre tekintettel lehetőségként ajánlották fel a kialakítandó 7 x 24 órás ún. on-call rendszerben történő foglalkoztatást belső hirdetésre történő jelentkezés útján, valamint munkaviszony létesítését egy más munkáltatóval, továbbá a jogviszony megszüntetését a munkáltató rendes felmondásával. Ez a munkáltatói magatartás azt a célt szolgálta, hogy az alperes az átszervezés kapcsán lehetőség szerint a korábbi munkavállalókkal végeztesse az informatikai feladatokat. A felperes egyértelműen jelezte azon szándékát, hogy sem a másik állás betöltését, sem az új munkaviszony létesítését nem kívánja, a munkáltató által felkínált lehetőségekkel nem él.
Legfelsőbb: a munkavállaló maga kérte a felmondást
A Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta a felülvizsgálati kérelmet. A másodfokú bíróság ítéletében helytállóan fejtette ki, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat alapján, ha a munkáltatói intézkedés tartalmazza a felajánlható munkakör hiányát, annak valóság és okszerűségét a munkáltatónak kell bizonyítania. A becsatolt augusztus 25-én tartott megbeszélés jegyzőkönyve alapján megállapítható volt, hogy az alperes képviselője tájékoztatta a felperest és az érintett munkatársakat az Infrastruktúra Osztályon történő szervezeti változásokról. Ennek ellenkezőjét a felperes maga sem állította. A megbeszélés során az átszervezésre tekintettel a felperes részére is több lehetőséget ajánlottak fel. Így a kialakítandó 7 x 24 órás úgynevezett on-call rendszerben – belső hirdetésre történő jelentkezés útján – való foglalkoztatást, más munkáltatóval történő munkaszerződés létesítést, valamint a munkaviszony munkáltatói rendes felmondással történő megszüntetését. A felperes annak ismeretében, hogy az őt foglalkoztató osztály átszervezésre került, a rendes felmondást választotta anélkül, hogy egyébként az általa is ellátható rendszergazda munkakört megpályázta volna. Ebből következően a felperesnek nem állt szándékában a munkakört betölteni és a munkaviszonyát az alperesnél fenntartani, így a másodfokú bíróság álláspontjával ellentétesen azt állapította meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a munkáltató által biztosított továbbfoglalkoztatás lehetőségéről a felperes saját maga mondott le. A felperes egyértelműen a munkaviszonya megszüntetését kérte, ezért nem volt a munkáltatótól elvárható, hogy további munkakört ajánljon a felperes számára [Mfv.I.10.470/2009/3.].
III. Azonnali hatályú megszüntetés – pár nap bére
A felperes munkavállaló március 31-én kötött munkaszerződést az alperes munkáltatóval, mely alapján munkaviszonya április 1-jén kezdődött. A munkaszerződésben a felek 3 hónapos próbaidőt kötöttek ki. Az alperes a próbaidőn belül április 8-án a munkaviszonyt megszüntette, intézkedését postára adta, melyet a felperes április 23-án vett át. Ennek oka az volt, hogy április 3-tól a felperes megjelenési és munkavégzési kötelezettségének nem tett eleget. A munkáltató április 3. napjáig fizetett a felperesnek munkabért. A felperes keresetet nyújtott be és április 4-től április 8-ig elmaradt munkabére megfizetésére kérte kötelezni az alperest figyelemmel arra, hogy eddig munkaviszonyban állt. Az alperes a kereset elutasítását kérte arra figyelemmel, hogy a felperes csak április 3-ig végzett munkát.
Első fok: elutasítja a keresetet
A bíróság a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperes április 4-től munkahelyén nem jelent meg, távolmaradásának okát a munkáltató felé nem jelezte, munkavégzési kötelezettségének nem tett eleget. Ítéletében kifejtette, hogy az Mt. 141. §-a alapján a munkáltatót valóban munkabérfizetési kötelezettség terheli, azonban csak abban az esetben, ha a munkavállaló is eleget tesz munkavégzési kötelezettségének. Tekintettel arra, hogy a felperes megjelenési és munkavégzéséi kötelezettségének nem tett eleget, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a munkáltató jogszerűen mellőzte munkabér fizetését az adott időszakra. Amíg a felperes munkavégzési kötelezettségének eleget tett, addig a munkáltató a munkabért megfizette, további fizetési kötelezettsége pedig nem áll fenn.
Fellebbezés: nem kellett folyamatosan a munkahelyen lenni
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést terjesztett elő, melyben kérte, hogy a másodfokú bíróság az első fokú ítéletet változtassa meg és adjon helyt kereseti kérelmének. Álláspontja szerint az Mt. 141. §-a alapján a munkakör elsősorban a munkaviszonyhoz, a munkaviszony pedig az érvényes munkaszerződéshez kapcsolódik és nem a munkavégzéshez. Kifogásolta még, hogy a bíróság nem vizsgálta a munkaszerződést, holott abból megállapítható, hogy az nem tartalmaz folyamatos jelenlétre vonatkozó kötelezettséget a munkaadó telephelyén, és azt sem mondja ki, hogy a munkavégzés módjának ellenőrzését bárki végezheti. Erre csupán a munkaügyi vezető hivatott, aki viszont tanúként a perben nem nyilatkozott. Az Mt. 6. § (4) bekezdése alapján arra is hivatkozott, hogy a munkáltatói intézkedés hatályosulásának dátuma április 23-a, azaz a postán feladott felmondás átvételének időpontja volt.
Másodfok: nem jár bér a felperesnek
A másodfokú bíróság helytállónak találta az első fokú döntést és az első fokú ítéletet helyben hagyta. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy az Mt. 141. §-a valóban úgy rendelkezik, hogy a munkavállalónak munkaviszonya alapján a munkáltatótól munkabér jár, ez azonban nem jelenti azt, hogy munkavégzési, vagy rendelkezésre állási kötelezettség teljesítése nélkül is, pusztán a munkaviszony fennállására tekintettel illetné meg a munkavállalót munkabér. Az Mt. külön határozza meg azokat az eseteket, amelyek munkavégzés hiányában is munkabérre (távolléti díjra, vagy átlagkeresetre, illetve személyi alapbérre) jogosítanak. Ezek esetleges fennállását azonban a felperes nem bizonyította, arra nem hivatkozott. A felperes tehát a perben sem a munkavégzés tényét, sem azt nem bizonyította – és az első fokú eljárás során még csak nem is állította – hogy a munkáltató rendelkezésére állt volna. Pusztán a munkaviszonya alapján pedig munkabér nem illeti meg. A másodfokú bíróság egyetértett a felperessel a vonatkozásban, hogy a próbaidő alatt történő megszüntetés közlése az Mt. 6. § (4) bekezdése alapján április 23-án történt, így a jogviszony megszüntetésének napja is ez a nap. Tekintettel azonban arra, hogy a felperesnek csupán munkabér megfizetése iránti követelése volt, a perben ennek sincs jelentősége, hiszen nem az volt a kérdéses, hogy mely napon szűnt meg a munkaviszony, hanem az, hogy a felperest munkavégzés, vagy egyéb körülmény alapján mely időpontig illeti meg munkabér. A lefolytatott bizonyítás alapján megállapítható, hogy a munkáltató nem tudta a felperes távollétének az okát, a felperes erről tudomást is szerezhetett a munkáltatótól érkező telefonhívásokból, ennek ellenére az alapvető együttműködési kötelezettséget is felrúgva a munkáltatónál április 3-át követően nem jelentkezett, a munkáltató felé távollétének okát nem jelezte (Fővárosi Bíróság 59.Mf.633.324/2009/4.).
Dr. Tánczos Rita
Bíró, Fővárosi Munkaügyi Bíróság
Forrás: Humán Szaldo
