A második perben nem a munkáért, hanem a gyermek gondozásáért járó ellátásokra való jogosultság megszerzése okán létesítettek munkaviszonyt. A jótékony munkáltató végül ráfázott, mert anyuka „a gyes után” tényleg dolgozni akart. A következő ügyben sorozatosan tűnik áru a boltból, a munkáltató a leltárfelelősség segítségével próbál véget venni ennek. A törvényi szabályok „hézagos” alkalmazása megkérdőjelezi erőfeszítései sikerét. Végül megtudjuk, ha nem a felmondás, hanem a végkielégítésre való jogosultságot vitatjuk munkavállalóként, mennyi ideig nyújthatjuk be keresetünket a bírósághoz.
Baleseti kártérítési felelősség – a telephelyen kívüli munka
A köztisztviselő március 13-án hivatalos úton halálos kimenetelű közlekedési balesetet szenvedett az általa vezetett gépkocsiban. A baleset ügyében a K. Rendőrkapitányság Közlekedésrendészeti Osztálya eljárást folytatott és ennek során megállapította, hogy a köztisztviselő nem hatott közre a baleset bekövetkezésében és a baleset objektíve elháríthatatlan volt. A néhai köztisztviselő házastársa a saját jogán és két kiskorú gyermeke törvényes képviselőjeként kártérítési igénynyel fordult a munkaügyi bírósághoz. A felperesek nem vagyoni és különböző címeken előterjesztett vagyoni káraik megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a balesetet az a gépjármű okozta, amelyikkel a köztisztviselő által vezetett gépkocsi ütközött. Álláspontja szerint az alperes tevékenysége nincs összefüggésben a kárt, illetve a balesetet előidéző okkal, az a munkáltató tevékenységi körén kívül esik. A büntetőeljárásban készült igazságügyi műszaki szakértői vélemény alapján a balesetet előidéző ok egyaránt elháríthatatlan volt a balesetet okozó gépkocsi vezetője, de a munkáltató számára is, így mentesül a kártérítési felelősség alól.
Első fok: alapos a kárigény
A bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a köztisztviselő március 13-án bekövetkezett halálos kimenetelű közúti balesetével összefüggésben az alperest teljes kártérítési felelősség terheli. Álláspontja szerint a perben nem volt vitás, hogy a felperesek a köztisztviselő közeli hozzátartozói. Ugyancsak nem vitatták a felek azt sem, hogy az érintett munkavállaló a munkavégzésével összefüggésben szenvedett olyan balesetet, amelynek eredményeképpen elhalálozott, továbbá, hogy a balesettel összefüggésben semmilyen felelősség nem terhelte. Mivel a közúti közlekedés a köztisztviselő munkájával szükségszerűen együtt járt, a baleset a felperes közszolgálati jogviszonyával összefüggésben és az alperes működési körében történt. Az alperesnek a közlekedés során adódó vészhelyzetekkel számolnia kellett. A közbenső ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt, melyben eljárásjogi kifogásait is kifejtette, azonban érdemben sem találta megalapozottnak a határozatot. Álláspontja szerint a baleset oka műszaki hiba volt, mely fokozatosan alakult ki, a baleset előtt huzamosabb ideje fennállt, az azonban előre nem volt észlelhető és nem volt elhárítható.
Másodfok: a működési kör határai – a munkáltató felelős
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Hivatkozott a MK 29. számú állásfoglalás II. pontjára, mely szerint, ha a kárt a munkáltató működési körébe eső ok idézi elő, a felelőssége akkor is fennáll, ha az ok nem volt elhárítható. Annak vizsgálatára, hogy a balesetet és a megbetegedést előidéző ok az adott esetben a munkáltató működési körébe esike, figyelemmel kell lenni a végzett munka jellegére és a munkavégzés körülményeire is. A kárt előidéző ok akkor minősül a munkáltató működési körén kívül esőnek, ha az független a munkáltató tevékenységétől, tehát, ha az előidéző ok és a munkáltató tevékenysége között nincs okozati összefüggés. Azt, hogy a kárt előidéző ok az adott esetben a munkáltató működési körén kívül esik-e, a munkáltató működése vonatkozásában és objektív ismérvek alapján kell vizsgálni. A működési körön kívül eső ok fennállása esetén is az Mt. 174. §-nak (1) bekezdése alapján felel a munkáltató, ha a kár oka a munkáltató részére objektíve elhárítható volt. A működési kör nem korlátozódik a munkáltató telephelyére, a telephelyen kívül végzett munka során keletkezett kár setén is fennállhat a működési kör és a kárt előidéző ok közötti összefüggés. Sajátosan alakul ez az összefüggés abban az esetben, ha a munkavállaló a munkáját telephelyen kívül végzi és a munkavégzés során a munkavállaló a munka jellege és a munkavégzés körülményei folytán a balesetveszélynek rajta kívül eső okból ki van téve. Ilyen esetekben általában azon az alapon állapítható meg a munkáltató működési köre és a balesetet kiváltó ok közötti okozati összefüggés, hogy a munkavállaló a munkából számára adott körülmények között köteles végezni, az ezzel összefüggő baleseti veszélyhelyzettel a munkáltatónak később számolnia kell. Ezért az e munkavégzés során bekövetkezett balesetért való felelősség alól a munkáltató nem mentesülhet azon az alapon, hogy a balesetet működési körén kívül eső ok idézte elő. A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét – annak helyes indokaira figyelemmel – hatályában fenntartotta. (Mfv.I.10.616/2009/3.)
A gyermek gondozásáért létesített munkaviszony felmondása
A felperes 1998-tól négy éven keresztül havonként megújított megbízási szerződés alapján számítógépes ügyviteli feladatokat végzett az alperes jogelődjénél. Az utolsó megbízási szerződés 2001. augusztus 10-én lejárt. Ezt követően a felperes 2001. augusztus 13-tól táppénzes állományba került veszélyeztetett terhesként. 2002. január 18-án született meg gyermeke, aki után 2002. július 5-ig terhességi gyermekágyi segélyben részesült, majd gyermekgondozási díjat kapott. A gyes és a gyed összegét mindvégig az alperes utalta a felperes részére. A felek 2002. július 4-én határozatlan időtartamú munkaviszonyt létesítettek, mely szerint a munkáltató 120.000,- Ft személyi alapbér fizetése mellett adminisztrátor munkakörben alkalmazta a felperest. A munkáltató részéről a munkaszerződést az alperes ügyvezetője írta alá. A felperes végül nem végzett munkát az alperesnél, mivel a szerződés megkötésekor gyermekével, majd egy év múlva újabb gyermekével volt otthon, akik után társadalombiztosítási ellátásokban részesült. A gyed lejártát követően a felperes részére három gyermeke jogán 2006. október 1. napjától kezdődően gyermeknevelési támogatást nyújtott a MÁK Regionális Igazgatósága. Az alperes a felperes kérelmére a gyermeknevelési támogatásra figyelemmel 2006. október 1-jétől 2008. április 12-ig terjedő időtartamra fizetés nélküli szabadságot engedélyezett. A felperes 2008. márciusában tájékoztatta az alperest arról, hogy a gyermeknevelési támogatás április 12-én lejár. Kérte, hogy a munkáltatója a munkaszerződése szerint biztosítsa a munkavégzését. Bejelentette, április 12-én munkába kíván állni. A munkáltató a munkavállaló bejelentését követően április 12ével felmondta a felperes munkaviszonyát. Megállapította, hogy a felperest két havi átlagkeresetnek megfelelő összegű végkielégítés illeti meg. Intézkedését azzal indokolta, hogy a felperes szervezeti egységében betöltött adminisztratív munkakör megszüntetésre került, a más jellegű adminisztratív munkakörök betöltésének előfeltétele pedig szakirányú képesítés megléte volt. A felperes munkavállaló keresetet nyújtott be a bíróságon. Annak megállapítását kérte, hogy jogellenes volt a jogviszonya megszüntetése. Előadta, hogy tudomása szerint az adminisztrátori munkakörét érintő átszervezés a munkáltatónál nem valósult meg, ennélfogva a felmondás indoka valótlan.
Első fok: jogellenes a felmondás
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Ellenkérelmében arra nézve tett előadást, hogy a felmondás indoka valós és okszerű volt, mert 2002. és 2008. évek között a munkáltatónál olyan szervezeti változások következtek be, amelyek a felperes munkakörét érintették. Bár a hatályos SZMSZ rendelkezése szerint az adminisztrátori munkakör a továbbiakban is létezett, az tartalmilag kiürült, feladatai más munkakörökben kerültek felosztásra. A felperes munkaköre feleslegessé vált, ezért a munkáltató ezen adminisztrátori munkakört nem töltötte be. Az alperes a per során korábbi védekezését megváltoztatta és annak megállapítását kérte, hogy a felek 2002. július 4-én aláírt munkaszerződése színlelt szerződés volt, és mint ilyen, semmis megállapodásnak minősül. Előadása szerint a munkaszerződés azért jött létre, hogy az egészségbiztosítási ellátásokhoz a felperes hozzájuthasson. Ebből következően az alperesnek a semmis szerződés alapján létrejött munkaviszonyt az Mt. 10. §-ának kötelező rendelkezése szerint fel kellett számolnia. Az érvénytelenség nem a munkáltató hibájából eredt, ezért a rendes felmondás jogkövetkezményei sem kerülhetnek alkalmazásra. A munkaügyi bíróság helyt adott a felperes kereseti kérelmének és megállapította, hogy a munkáltató rendes felmondása jogellenes volt. Indokolásában kifejtette, hogy az Mt. 78. § (1) bekezdése szerint a munkaviszony kezdete a munkába lépés napja. A (2) bekezdés rendelkezése szerint a munkába lépés napját a felek a munkaszerződésben határozzák meg. A bíróság álláspontja szerint az alperes tévesen hivatkozott arra, hogy a felek között nem jött létre munkaviszony, ugyanis az már a munkaszerződés megkötésével létrejött és annak nem volt feltétele az azonnali munkába állás. A munkáltatónak az adminisztrátori munkakörbe tartozó feladatokat ténylegesen csak azzal a nappal kellett volna biztosítania a munkavállalónak, amely időponttól kezdődően a munkavállaló ténylegesen munkát végzett volna. Ezen túl a bíróság értékelte a munkáltató munkavállaló irányában tanúsított több éves magatartását is. Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felek között érvényesen létrejött 2002. július 4-én a munkaviszony, a munkába lépés napjaként július 5-ében állapodtak meg, de a tényleges munkavégzésre csak 2008. április 12-ével kerülhetett volna sor figyelemmel arra, hogy az addig eltelt időszakban a felperes egyéb okból mentesült a munkavégzési kötelezettség alól. A bíróság megállapította, hogy az alperes az ellentmondásos nyilatkozatai alapján nem tudta okszerűen alátámasztani és bizonyítani, hogy az álláspontja szerint létre sem jött munkaviszony és munkakör alapján hogyan szüntette meg valós indokkal a felperes szervezeti egységben betöltött adminisztrátori munkakörét. Utalt arra is a bíróság, hogy a felperes felmondási tilalom állt a felmondás közlésekor az Mt. 90. § (1) bekezdés e) pontjára figyelemmel.
Alperes fellebbez –nem állt tilalom alatt alperes
Az ítélet ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő, álláspontja szerint a felperes keresetében felmondási tilalomra nem is hivatkozott, utóbb pedig az Mt. 90. § (1) bekezdése c) pontjára alapítva kérte megállapítani azt, hogy a felmondás tilalomba ütközött. Az Mt. 90. § (1) bekezdés e) pontja szerinti felmondási védelem feltételei nem álltak fenn, mivel a felperes gyermeke elmúlt 3 éves, így gyermekgondozási segélyt részére nem folyósítottak, a gyermeknevelési támogatás igénybevétele, illetve annak céljára biztosított fizetés nélküli szabadság pedig nem tartozik az Mt. 138. § (5) bekezdésében rögzített körbe. Ezen túl fenntartotta a semmisségre vonatkozó álláspontját is.
Másodfok: jogellenes a felmondás, de a tilalom nem állt fenn
A II. fokú bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy a fellebbezést részben alaposnak találta. A fellebbviteli bíróság osztotta az alperesi fellebbezés felmondási tilalommal kapcsolatos jogi okfejtését. A peres eljárás során a felperes akként terjesztette ki keresetét, hogy az Mt. 90. § (1) bekezdése c) pontjában megjelölt felmondási védelemre hivatkozott azzal, hogy két gyermekét, mint két közeli hozzátartozóját ápolja otthon és erre a célra fizetés nélküli szabadságot biztosított a munkáltató a számára. Az Mt. 90. § (1) bekezdés c) pontja utal az Mt. 139. §-ára, ami kimondja, hogy a munkavállalónak – kérelmére – a tartós ápolásra, vagy gondozásra szoruló közeli hozzátartozója otthoni ápolása céljából az ápolás idejére, de legfeljebb 2 évre a munkáltató fizetés nélküli szabadságot köteles engedélyezni, ha a munkavállaló az ápolást személyesen végzi. A tartós otthoni ápolást és annak indokoltságát az ápolásra szoruló személy kezelő orvosa igazolja. A perbeli esetben ilyen orvosi igazolást a felperes nem csatolt, de arra nem is hivatkozott, hiszen maga is azt adta elő, hogy a fizetés nélküli szabadságot gyermeknevelési támogatás igénybevétele céljából kéri. A gyermeknevelési támogatás pedig az 1998. évi LXXXIV. törvény 23. §-a értelmében a gyermek nevelésére és nem pedig az ápolására, vagy gondozására jár. A fenti rendelkezések alapján tehát a felperes felmondási tilalom alatt a munkaviszonya megszüntetésekor nem állt. Tévesen és a kereseti kérelem korlátain túlterjeszkedve állapította meg az I. fokú bíróság azt, hogy a felmondás azon okból is jogellenes, hogy a felperes a munkaviszony megszüntetésekor az Mt. 90. § (1) bekezdése e) pontjában rögzített felmondási tilalom alatt állt. A felperes 2006. október 1-jétől gyermeknevelési támogatást vett igénybe, tehát esetében az Mt. 90. § (1) bekezdése e) pontjában hivatkozott 138. § (5) bekezdés feltételei nem álltak fenn, gyermekei a három éves kort betöltötték és gyermekgondozási segélyt már nem folyósítottak számára. Egyetértett a II. fokú bíróság az I. fokú bíróság azon álláspontjával, hogy a felmondást elsődlegesen azért találta jogellenesnek, mivel nem nyert bizonyítást az annak alapjául megjelölt átszervezés, munkakörmegszűnés valóssága és okszerűsége. Ugyancsak egyetértett a II. fokú bíróság a munkaszerződés érvényességével kapcsolatban rögzített I. fokú bírósági állásponttal. Kifejtette, hogy az Mt. 76. § (1) bekezdése kimondja, hogy a munkaviszony – ha a törvény másként nem rendelkezik – munkaszerződéssel jön létre. Önmagában az, hogy a munkaszerződésben megjelölt napon a felperes ténylegesen nem lépett munkába, nem teszi érvénytelenné a munkaszerződést, ez csupán az Mt. 78. § (3) bekezdés szerinti jogkövetkezményt vonja maga után. Tény, hogy a munkaviszonyt a felek a felperes gyermekei gondozása idejére járó tb - ellátások felvétele okán létesítették. Amikor viszont ezen ellátások megszűntek, a felperes alperesek által sem vitatottan és okirattal igazoltan munkába kívánt állni, ami azt támasztja alá, hogy a felperes a munkaviszony létesítését nem színlelte, az abból eredő kötelezettségeinek a fizetés nélküli szabadság lejártát követően eleget kívánt tenni és a munkába állása csak az alperesi felmondás miatt hiúsult meg. Az alperes maga is érvényesen fennálló munkaviszonynak tekintette a felek között fennállt jogviszonyt, mindvégig ennek megfelelően járt el, a jogviszonyt ennek megfelelően szüntette meg, érvénytelenségére első ízben csupán a perben hivatkozott. (Fővárosi Bíróság 49.Mf.639.037/2009/4.)
Leltárhiány van, felelős nincs
A felpereseket az alperes az élelmiszer üzletében foglalkoztatták. A lakótelep környékén lévő bolt kb. 400 nm-es L-alakú üzlethelyiség volt. A boltban biztonsági kamera nem működött. Biztonsági őrt 2007. augusztusától foglalkoztattak. Az alkalmazottak száma átlagosan 8-9 fő volt egy időben. A bolt rendszerint reggel 7-től este 7-ig tartott nyitva, a délutáni műszakban rendszerint három fő dolgozott, beleértve a pénztárost is. A boltban gyakoriak voltak a kisebb lopások. A boltvezető ezekről a nehézségekről rendszeresen tájékoztatta az értékesítési vezetőt, erre figyelemmel került sor biztonsági őr foglalkoztatására is, a vásárlói kör sajátosságai miatt azonban a lopások ezt követően sem szűntek meg. A tetten ért elkövetők a dolgozókat megfenyegették. Mivel többször előfordult, hogy a kis elkövetési érték esetén mire a rendőrség kijött, az elkövető elszaladt, lopások esetén rendőrségi bejelentést sem tettek. Az értékesítési vezető a bejelentések ellenére sem írásban, sem szóban semmiféle iránymutatást nem adott arra, hogy ezeket a helyzeteket a dolgozók miként kezeljék, azt sem kérte, hogy az esetekről írásos jelentést tegyenek. 2007. március 26. és 2008. január 29-e között összesen 24 munkavállaló dolgozott ebben a boltban. Közülük összesen 11 fő írta alá a csoportos leltár-felelősségi megállapodást. Ebben rögzítették a megengedett forgalmazási veszteség mértékét, valamint a leltárhiányért való felelősség feltételeit: leltárkészlet szabályszerű átadása és átvétele, leltárhiány leltározási rend szerint történő megállapítása, leltárhiányért nem felelős, de a készletet kezelő munkavállaló alkalmazásakor a leltárhiányért felelős munkavállaló előzetes hozzájárulása, a munkavállalónak a leltáridőszak legalább felében történő foglalkoztatása és a dolgok őrzésének, kezelésének kizárólagossága. A munkáltató vállalta, hogy megteremti az áruk kezelésének feltételeit. Megállapodtak abban, hogy az egységvezető helyettese személyében bekövetkezett változása esetén időszakos leltárt tartanak.
Leltározás - kártérítés
Az alperes 2008. január 29-én és 30-án leltározást tartott az üzletben az új boltvezető és boltvezető-helyettes munkába állítása végett. Leltárjegyzőkönyv rögzítette, hogy a felvétellel kapcsolatban kifogás nem volt, minden helyiség bemutatásra, minden áru és göngyöleg felvételre került. A jegyzőkönyv szerint a leltár nyers eredménye 3.507.933,- Ft leltárhiányt rögzített. A leltározáshoz kapcsolódóan a helyszínen egyéb jegyzőkönyv nem készült, annak eredményét illetően észrevételeket ugyan tettek a dolgozók a leltár végén megjelölt értékesítési vezetőnek, de azt nem foglalták írásba. Az alperes 2008. március 21-én kártérítési határozatot hozott, melyben I. rendű felperest 538.743,- Ft, II. rendű felperest 182.681,- Ft, míg III. rendű felperest 188.947,- Ft megfizetésére hívta fel. A határozat semmilyen közlést nem tartalmazott arról, hogy a kártérítés összegét milyen számítással határozta meg a munkáltató, csupán azt rögzítette, hogy e követelés alapjául a felperesek átlagkeresete szolgált: I. rendű felperes 6 havi, II. rendű felperes 2 havi, III. rendű felperes pedig 2 havi átlagkeresetnek megfelelő összeg megfizetésére köteles. A felperesek a kártérítési határozatok hatályon kívül helyezése iránt keresetet nyújtottak be a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon. Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Első fok: nem áll fenn a felelősség a leltárhiányért
A bíróság helyt adott a kereseti kérelmeknek és a kártérítési határozatokat hatályon kívül helyezte. Indokolásában rögzítette, hogy a kereset érdemi elbírálásakor az Mt. 170-170/D. §-a rendelkezéseit alkalmazta. Ezek alapján a leltárfelelősség együttes feltételei a következők:
- a munkaviszony fennállása, a leltárhiány bekövetkezte,
- a munkavállaló tájékoztatása az alábbiakról:
- - a forgalmi veszteség elszámolható mértéke, összege, az anyagok, áruk köre, amelyekre a forgalmi veszteség elszámolható,
- - a leltárkészlet átadásának és átvételének módja, a leltárhiány meghatározásának szabályai, a leltárkészlet biztonságos őrzését szolgáló munkáltatói kötelezettségek,
- a leltár-felelősségi megállapodás megkötése az adott munkavállalóval, a leltárkészlet szabályszerű átadásaátvétele, a leltárfelvétel a leltározási rend szerint történjék,
- a leltárhiánynak a fent említett leltárfelvétel során való megállapítása,
- a leltárhiányért nem felelős, de a készletet kezelő munkavállalók foglalkoztatásakor az adott munkavállaló előzetes hozzájárulása,
- a munkavállaló a leltáridőszaknak legalább a felében az adott munkahelyen dolgozzék.
Az Mt. 170/A. § (4) bekezdése szerint a felelősség, illetve a kártérítés mértékének megállapításánál figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, így különösen mindazokat, amelyek a munkavállalók felelősségére kihatnak, illetve amelyek a biztonságos és előírásszerű kezelést befolyásolhatják, ezen belül a biztonságos őrzésre vonatkozó munkáltatói kötelezettségek teljesítését, továbbá a munkavállaló esetleges távollétének időtartamát. A bíróság ezen rendelkezésnek kiemelt jelentőséget tulajdonított a perben. Elfogadta a felperesek érvelését, mely szerint aggályos, hogy a csoportos leltár-felelősségi megállapodás megköthető-e oly módon, hogy ahhoz a megállapodás megkötését követően újabb és újabb munkavállalók külön nyilatkozattal csatlakozzanak. Mivel a megállapodással egyidejűleg, azt közvetlenül megelőzően kell sort keríteni a leltárfelvételre, semmiképpen sem fogadható el, hogy a leltárfelvételt, a megállapodás aláírását követően hónapokkal később mások is csatlakozhassanak ahhoz. A perbeli esetben három munkavállaló egy hónappal később nyilatkozott, míg 9 munkavállaló hónapokkal később csatlakozott a megállapodáshoz. Ez utóbbi személyek nyilatkozata semmiképpen sem eredményezhette, hogy a csoportos leltárfelelősségi megállapodás részeseivé váljanak. Ők olyan személyek, akik érvényes megállapodás nélkül kezelték a leltárkészletet. A foglalkoztatásukhoz a megállapodást ténylegesen aláíró személyek hozzájárulását nem szerezték be, s ez kizárja ezen felperesek leltárfelelősségét. Ha a bíróság elfogadta volna a csoportos megállapodás érvényességét, ez esetben az Mt. 170/B. § (2) bekezdése miatt kellene kizárni a felperesek felelősségét. A megállapodás ugyanis kiemeli a boltvezető és helyettesének szerepét, ennek ellenére megengedi azt, hogy a helyettesi pozíciót betöltő személy változásakor a leltározás elmaradjon. Az Mt. rendelkezéseiből következően nem annak van jelentősége, hogy az adott munkakört új, vagy valamely meglévő munkavállaló veszi át, hanem az, hogy az adott munkakört betöltő személy változik. Ezen túlmenően a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem garantálta, a szükséges és lehetséges intézkedéseket nem tette meg. A megállapodás, de a kártérítési felelősség meghatározásakor sem volt tekintettel a gyakori fluktuációra. Ennek következményeként történhetett meg az, hogy ténylegesen három munkavállalóval szemben érvényesített kártérítési igényt. A munkáltató a felelősség mértékének meghatározásakor meg sem kísérelte értékelni a munkavégzési körülményeket (az üzlet veszélyeztetettsége, a munkavállalók gyakori cserélődése), illetve ezeket csupán a boltvezető vonatkozásában értékelte, vele szemben azonban igényt nem érvényesített.
Másodfok: hiába szabályos a leltározás, ha a felelősség egyéb feltételei hiányoznak
A határozat ellen az alperes fellebbezést nyújtott be. A II. fokú bíróság viszont az I. fokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A fellebbezésre figyelemmel kiemelte, hogy a perben megállapítható volt, hogy a 2007. március 26-át követően belépő munkavállalók által kiállított nyilatkozat nem tekinthető leltár-felelősségi megállapodásnak, ez ugyanis mindenképpen kétoldalú aktus kell, hogy legyen, azt nem helyettesítheti egy egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozat. Annak természetesen nem lett volna akadálya, hogy a megállapodásra vonatkozó szándékot egybehangzó, de külön iratba foglalják a felek, azonban jelen esetben ilyenre nem került sor, az alperes erre nem is hivatkozott. Mivel a III. rendű felperes csak az úgynevezett nyilatkozatot írta alá, leltárhiányért felelőssé nem tehető. Az I. és II. rendű felperesek csoportos leltár-felelősségi megállapodást kötöttek 2007. március 26-án a munkáltatóval. Esetükben azért nem lehetett a leltárfelelősség szabályait érvényesíteni, mert a csoportos leltár-felelősségi megállapodás szabályait az alperes nem tartotta be. A megállapodás előírta ugyanis, hogy az egységvezető, vagy helyettesei személyében bekövetkező változás esetén időszakos leltározást kell tartani az egységen belüli átszervezés kivételével. A perbeli esetben megállapítható, hogy az I. rendű felperest 2007. július 1-jétől határozatlan ideig vezető-helyettes munkakörben foglalkoztatta az alperes, az egységvezető-helyettes személyében változás következett be, s emiatt időszakos leltározást kellett volna tartani. Mivel a munkáltató ezt elmulasztotta, az I. és II. rendű felperesekkel szemben a leltár-felelősségi szabályok szintén nem alkalmazhatók. Erre figyelemmel nem volt annak jelentősége, hogy magát a leltározást az alperes szabályosan folytatta-e le és a leltári eredmény közlése hogyan történt meg, arra ki, milyen észrevételt tett. (Fővárosi Bíróság 59.Mf.638.827/2009/3.)
Ha csak a végkielégítésre való jogosultság vitatott
A felperes munkavállaló 2002 óta fennálló munkaviszonyát az alperes munkáltató 2008. december 8-án kelt rendes felmondásában nehéz anyagi helyzetére, valamint a recesszióra, illetve a megrendelések csökkenésére hivatkozva rendes felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát. Ezen intézkedést a munkavállaló nem támadta meg. A felperes 2009. április 28-án keresetet nyújtott be a bíróságon, melyben kérte, hogy kötelezze az alperest 2 havi átlagkeresetének megfelelő összegű végkielégítés megfizetésére. Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Első fok: jár a végkielégítés
A bíróság megalapozottnak találta a felperes kereseti követelését. Megállapította, hogy az Mt. 95. § (1) bekezdése szerint a munkavállalót végkielégítés illeti meg, ha a munkaviszonya a munkáltató rendes felmondása, vagy jogutód nélküli megszűnése következtében szűnik meg. Az Mt. 11. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a munkaviszonnyal kapcsolatos igény három év alatt évül el. A munkáltató nem vitatta azt, hogy nem fizetett végkielégítést a felperes számára. Erre figyelemmel a bíróság kéthavi átlagkeresetnek megfelelő összegű végkielégítés megfizetésére kötelezte a munkáltatót. Az ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be, melyben sérelmezte, hogy a bíróságnak a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 157. § a) pontja alapján meg kellet volna szüntetnie a pert. Álláspontja szerint a felperes keresetlevelét az Mt. 201. §-ában rögzített keresetindítási határidő túllépésével nyújtotta be a bírósághoz, ezért az elkésett, a felperes igényét a bíróság előtt már nem érvényesíthette volna. A felperes ellenkérelmében az I. fokú ítélet helybenhagyását kérte.
Másodfok: nem késett el a munkavállaló keresete
A II. fokú bíróság helybenhagyta az I. fokú ítéletet. A fellebbezés kapcsán kiemelte, hogy a felperest az Mt. 95. § (4) bekezdés b) pontja szerint a munkaviszony létesítésének időpontja alapján 2 havi átlagkeresetnek megfelelő összegű végkielégítés illette meg függetlenül attól, hogy annak tényét a munkáltató a felmondásban szerepeltette-e, vagy sem. Az alperes által hivatkozott 30 napos keresetindítási határidőt az Mt. meghatározott esetekben írja elő. Ezek az esetek a munkáltató egyoldalú intézkedésével végrehajtott munkaszerződés-módosítás, a munkaviszony megszüntetésével – ideértve a közös megegyezésen alapuló megszüntetést is – a rendkívüli felmondás, a munkavállaló kötelezettségszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény, a fizetési felszólítással, kártérítéssel, illetve a leltárhiány megtérítésére kötelező határozattal kapcsolatos ügyek. A felperes követelése végkielégítés megfizetésére irányult, ez azonban nem jelenti azt, hogy a felmondás jogszerűségét vitatta volna. A per tárgya kizárólag az elmaradt végkielégítés megfizetése, ebben a felperest a keresetindítás joga az elévülési időn belül (3 év) illeti meg. Ebből következik, hogy alaptalanul hivatkozott az alperes a fellebbezésében a keresetlevél elkésettségére és az I. fokú bíróság ítéletének jogellenességére. (Fővárosi Bíróság 55.Mf.633.720/2010/2.)
Dr. Tánczos Rita
Bíró, Fővárosi Munkaügyi Bíróság
Forrás: Humán Szaldó
