I. A sikkasztó kereskedelmi igazgató és a munkáltató alaptalan kárigénye
Az alperes munkavállaló kereskedelmi ügyintéző munkakörben dolgozott, munkaviszonyát munkáltatója 2003. januárjában rendkívüli felmondással megszüntette, figyelemmel arra, hogy az alperes készpénzt vett fel a munkáltató szalonjában személygépkocsit vásárlóktól, de ezen átvett pénzösszegekkel nem számolt el, illetve azokat nem fizette be a felperesi munkáltató pénztárába. A rendkívüli felmondás tartalmazta azt is, hogy ezzel összességében 13.157.900,- Ft kárt okozott, amelyből 3.919.900,- Ft-ot megtérített. A rendkívüli felmondás felsorolta azokat a személyeket és cégeket, akik vonatkozásában megállapítható volt a pénz átvétele és személyes célokra való felhasználása. A munkavállaló a rendkívüli felmondást ellen jogorvoslatot nem kezdeményezett. Aláírta azt a jegyzőkönyvet is, amelyben a felek igyekeztek megállapodni abban, hogy az alperes a kárt megtéríti a munkáltató számára és nyilatkozott, mely szerint a kár mértéke 9.300.000,- Ft. A munkáltató büntetőeljárást is kezdeményezett, amely során 2007-ben jogerős ítélettel megállapították a munkavállaló bűnösségét egy rendbeli folytatólagosan elkövetett jelentős értékű sikkasztás bűntettében. A büntetőítélet indokolása tartalmazta, hogy az alperes munkája során az új és használt gépkocsik értékesítésekor jogosult volt a vevőkkel történő foglalkozásra, a járművek bemutatására, majd a vevő vételi szándékának kinyilvánítását követően a gépkocsi megvásárlásával kapcsolatos teljes ügyintézésre. Ennek során a munkavállaló pénzt vett át a megrendelőktől, ezen pénzösszegeket azonban a munkáltató pénztárába nem fizette be, azokkal nem számolt el, hanem saját befektetéseire fordította, ezért azzal később a munkáltatója felé elszámolni nem tudott. Az ítélet megállapította: az alperes ezzel 13.157900,- Ft kárt okozott, melyből 4.089.900,- Ft-ot megtérített. A munkáltató ezt követően keresetet nyújtott be a munkaügyi bíróságon, melyben 9.068.000,-Ft kár és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Első- és másodfok: alapos a munkáltatói kárigény
Az I. fokú bíróság helyt adott a felperes keresetének. Indokolása szerint a munkavállaló nem vitatta, hogy szándékos magatartásával kárt okozott a felperesi munkáltatónak, s bár hivatkozott arra, hogy a felperesi kártérítési igény összegszerűségében nem elfogadható, ugyanakkor konkrét nyilatkozatot e vonatkozásban nem tett, nem jelölte meg, hogy mely összegszerűség erejéig tartja elfogadhatónak a felperesi kártérítési igényt. Megállapítása szerint a jogerős büntetőítélet indokolása felsorolásszerűen és egyértelműen tartalmazta azt, hogy az alperes kitől milyen összeget vett át és kezelt sajátjaként, illetve használta fel saját céljára. Ennek megfelelően indokolatlannak tartotta valamennyi sértett tanúkénti meghallgatását. Álláspontja szerint a büntetőbíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás anyaga teljes mértékben és egyértelműen megállapította a felperes kártérítési igényét. Utalt arra is, hogy a rendkívüli felmondás indokolása is tartalmazta a kár mértékét, az ellen azonban a munkavállaló jogorvoslatot nem kezdeményezett. Ugyancsak aláírta a 2003. január 30-án kelt jegyzőkönyvet, melyben közölték a munkavállalóval az általa megtérítendő összeget. A II. fokú bíróság az ítéletet helybenhagyta. Érvelése szerint az I. fokú bíróság helytállóan mellőzte az alperes bizonyítási indítványát, mivel a tanúk meghallgatása a büntetőeljárásban már megtörtént, az ő ismételt meghallgatásuktól további eredmény nem volt várható, a tényállás enélkül is tisztázható volt. Utalt arra, hogy a vevőktől átvett pénzösszegek kezelése, illetve az azzal történő elszámolás az alperest az Mt. 169. § (1) és (3) bekezdése alapján is terhelte, így az okiratokkal és tanúvallomásokkal bizonyítottan átvett összegek megtérítésére még abban az esetben is köteles lett volna, ha a kár keletkezésében vétkesség nem terhelné.
Felülvizsgálat: a munkáltató nem bizonyította a felelősség fennállását
A munkavállaló felülvizsgálati kérelme szerint az Mt. 166. § (2) bekezdése alapján vétkességét, a kár bekövetkeztét és annak mértékét, valamint az okozati összefüggést a felperesnek kellett volna bizonyítania, e kötelezettségének azonban nem tett eleget, a rendkívüli felmondás meg nem támadása pedig nem mentesíti ezen kötelezettsége alól a munkáltatót. Előadta, hogy a büntetőügyben a lefolytatott bizonyítási eljárás nem tárta fel kellő alapossággal a kár nagyságára vonatkozó tényeket, mivel a büntetőjogi minősítést a 2 millió Ft-ot meghaladó, de 50 millió Ft-ot meg nem haladó kárösszeg alapozta meg, így annak pontos mértéke nem volt releváns. A munkaügyi bíróság azt a tényt, hogy a büntetőeljárás során az összeget nem vitatta, tévesen értékelte elismerésként. Utalt arra is, hogy több nyomozati vallomás szerint nem bizonyított, hogy a pénzt számára adták át, illetve több sértett esetén a nyomozati eljárás során az írásszakértő nem azonosította aláírását.
Legfelsőbb: a munkáltató kizárólag a büntető ítéletre nem alapozhat
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos. Nincs jelentősége annak, hogy az alperes felelőssége az Mt. 169. § (1) és (3) bekezdése alapján is megállapítható lenne, mivel a munkavállaló a sikkasztás tényét elismerte, ezért őt a büntetőbíróság jogerősen elmarasztalta, így a munkavállaló szándékos magatartással okozott kárért az Mt. 166. § (1) és (2) bekezdése, valamint 168. §-a alapján felel. A Pp. 4. § (2) bekezdése szerint a munkaügyi perben a munkavállaló a büntetőügyben eljárt bíróság jogerős döntésével szemben nem teheti vitássá a munkáltató követelésének jogalapját, a büntetőeljárásban beszerzett igazságügyi szakértői vélemény megállapításai azonban a munkaügyi perben vitássá tehetők. Rögzítette, hogy a büntetőügyben feltárt adatok nem elégségesek a felperesnek a munkaügyi perben érvényesíteni kívánt kár összegének az alátámasztására, a munkáltatónak a munkaügyi perben tételesen kell igazolnia a bekövetkezett vagyoni hátrányt. Azzal, hogy a büntetőügyben az alperes nem vitatta az ott megállapított kár mértékét, nem ismerte el annak összegszerűségét. Ugyancsak nem tekinthető elismerésnek az, hogy a felperes nem vitatta a rendkívüli felmondás jogszerűségét, továbbá, hogy 2003 januárjában tárgyalt az általa okozott kár megtérítésének módjáról. A kár mértéke vonatkozásában a bizonyítás a munkáltatót terheli, mely során tisztázni kell, hogy valóban az alperes számára adták-e át a perben szereplő elismervények szerinti összegeket. Az eljárt bíróságok megalapozatlanul hivatkoztak arra, hogy a tanúk vallomása nélkül is tisztázott a tényállás, továbbá, hogy a tanúk meghallgatásától eredmény nem volt várható. A büntetőeljárás során beszerzett igazságügyi írásszakértői vélemény szerint az alperes által aláírt okiratoknak csak egy részén származhatnak az aláírások az alperestől, így e kérdést is tisztázni kell. (Mfv.I.10.955/2008/6.)
II. Rendkívüli felmondás – a közlésre nyitva álló határidő
A felperes munkavállaló a perbeli időszakban a gyermekek gondozására biztosított fizetés nélküli szabadságon volt távol. Augusztus 30-án bejelentette alperes munkáltatójánál, hogy másutt kíván munkaviszonyt létesíteni. A munkáltató ügyvezetője szeptember 19-én levélben felhívta a felperest arra, hogy az Mt. 108. §-a alkalmazhatóságának érdekében, részére adja át az létesítendő munkaviszonyra vonatkozó munkaszerződés tervezetét és közölje a további munkaviszonyában töltendő napi munkaideje mértékét. A munkavállaló október 3-án kelt válaszában tájékoztatta a munkáltatóját, hogy a bejelentési kötelezettségét teljesítette, továbbá azt, hogy esetében a napi munkaidő nem bír relevanciával, figyelemmel arra, hogy az alperesnél fizetés nélküli szabadságot vesz igénybe, továbbá jelezte, hogy e munkáltatójánál fennálló kötelezettségeit is teljesíteni kívánja. Erre az alperes ugyancsak október 3-án kelt válaszában a további munkaviszony létesítését megtiltotta a felperes számára. Ezt követően a felperes november 21-én tájékoztatta a munkáltatóját arról, hogy november 15-én munkaviszonyt létesített más munkáltatóval a gyes alatti munkavégzés hatályos szabályainak megfelelően. Az alperes erre figyelemmel a következő év április 21-én a munkaügyi bírósághoz fordult, melyben kérte, hogy a bíróság tiltsa el a felperest a további jogviszony létesítésétől. Előadta azt is, hogy bár élhetett volna a rendkívüli felmondás jogával, arra – annak kockázatos volta miatt – nem szorítható rá. A munkaügyi bíróság május 16-án kelt végzésével a pert megszüntette arra hivatkozva, hogy ilyen jellegű kereseti követeléssel a munkáltató nem élhetett volna. A következő év május 29-én az alperes rendkívüli felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát. Annak indokaként azt adta elő, hogy a felperes munkaviszonyból származó kötelezettségét szándékosan és kirívóan súlyos mértékű módon megsértette azzal, hogy a munkáltató által megtiltott, a jogos munkáltatói gazdasági érdekbe ütköző módon munkaviszonyt létesített és azt a munkáltató tilalma ellenére fenntartotta.
Első- és másodfok: mindkét jogvesztő határidőt elmulasztotta a munkáltató
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy az alperes május 23-án kelt rendkívüli felmondása jogellenes, így a felperes munkaviszonya az alperesnél a bíróság határozata jogerőre emelkedésekor szűnik meg. Ítéletében kifejtette, hogy a felperes az Mt. 108. §-ban előírt bejelentési kötelezettségének eleget tett, majd a munkáltatói tilalmat megszegve újabb jogviszonyt létesített. Erről a munkáltatói jogkör gyakorlóját november 21-én tájékoztatta, így az intézkedésre jogosult személy ebben az időpontban minden olyan ismeret birtokában volt, amely alapján eldönthette, hogy a felperes kötelezettségszegő magatartása ellenére a jogviszonyt fenntartja-e, vagy sem. Ezen tájékoztatás ellenére a munkáltató nemcsak a 15 napos szubjektív, hanem az 1 éves objektív határidő elteltét követően szüntette meg azonnali hatállyal a felperes munkaviszonyát. Nem fogadta el az alperes azon érvelését, hogy a rendkívüli felmondás határidőben került kibocsátásra figyelemmel arra, hogy a felperes jogsértése folyamatos volt. A másodfokú bíróság az ítéletet helybenhagyta. Kifejtette, hogy az Mt. 96. § (4) bekezdésében meghatározott egy éves objektív határidő akkor megkezdődött, amikor a felperes nyilvánvalóvá tette az alperes munkáltató előtt azt a szándékát és eljárását, hogy tiltás ellenére változatlanul fenntartja további munkaviszonyát. A november 21-i tudomásszerzéshez képest a májusában gyakorolt rendkívüli felmondás elkésettnek minősül, ennek megfelelően az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor az alaki okból jogellenesnek talált munkáltatói intézkedést érdemben nem vizsgálta.
Felülvizsgálat: az állapotsérelem miatt el sem kezdődtek a határidők
Az alperes felülvizsgálati kérelme szerint az Mt. 108. § (2) bekezdése a munkáltatót időbeli korlátozás nélkül arra hatalmazza fel, hogy a jogos gazdasági érdekeit veszélyeztető további munkajogi jogviszony létesítését a munkavállalónak megtiltsa, illetve, hogy a munkavállalót az ilyen jogviszony megszüntetésére kötelezze. A megtiltott munkaviszony fenntartása olyan jogsértő állapotot eredményez, amely a felmondás és a határidők számítása szempontjából nem mozzanatszerű, hanem állapotjellegű, így a szubjektív és objektív határidő sem kezdődik el ezen állapot fenntartása alatt. Nem szükségszerű, hogy a munkáltató a szubjektív és az objektív határidőn belül észlelje azt, hogy a jogsérelme olyan súlyos fokú, amely számára a munkaviszony fenntartását már nem teszi lehetővé.
Legfelsőbb: sérültek a jogvesztő határidők
A felülvizsgálati kérelem nem alapos. A bíróságok helytállóan állapították meg azt, hogy az Mt. 96. § (4) bekezdésében meghatározott objektív határidő 2005. november 15-én megkezdődött, ezért a 2007 májusában gyakorolt rendkívüli felmondás elkésett. Az alperes alappal hivatkozott arra, hogy az Mt. 108. § (2) bekezdése a munkáltatót időbeli korlátozás nélkül jogosítja fel arra, hogy a jogos gazdasági érdekeit veszélyeztető, további munkajogi jogviszony létesítését a munkavállalónak megtiltsa, illetve, hogy az ilyen jogviszony megszüntetésére kötelezze. Az ennek következményeként alkalmazandó rendkívüli felmondás határideje azonban az Mt. 96. § (4) bekezdésében foglaltak alapján szigorúan meghatározott. A határidő számításának a munkáltató által nem megengedett jogviszony létesítéséről való tudomásszerzés az alapja, így az adott tényállás mellett megalapozatlan azon alperesi érvelés, hogy a tiltás ellenére létesített munkaviszony fennállása alatt sem az objektív, sem a szubjektív határidő nem kezdődött el. Ugyancsak tévesnek minősítette azt az alperesi okfejtést, miszerint nem szükségszerű, hogy a munkáltató a szubjektív és az objektív határidőn belül észlelje, hogy a jogsérelem olyan fokú, amely számára a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi. A munkáltató az eljárás során nem hivatkozott olyan körülményre, amely befolyásolta volna a munkaviszony fenntartását illetően a döntésében. Nem utalt olyan többlet tényállási elemre, amely a november 21-e és a majd két év elteltét követő május közötti időtartama alatt akadályozta volna a döntése meghozatalában, vagy annak felismerésében, hogy a felperes a munkáltató által tiltott jogviszony létesítésével neki érdeksérelmet okoz. (Mfv.I.10.738/2009/4.) .
III. Munkaviszony-megszüntetés – egy munkavállalói szóbeli nyilatkozat nyomában
A felperes munkavállaló az alperes munkáltató alkalmazásában felszolgáló munkakörben dolgozott. Munkatársai előtt többször is utalást tett arra, hogy munkájával, munkahelyével nem elégedett, más munkát kíván keresni magának. Március 25-én az ügyvezető és a teremfőnök jelenlétében úgy nyilatkozott, hogy szeretné munkaviszonyát megszüntetni. Erről az ügyvezető telefonon azonnal tájékoztatta a munkáltatói jogkört gyakorló ügyvezető társát, aki azt válaszolta, hogy másnap visszatérnek a kérdésre. A felperes másnap nem jelent meg munkavégzés céljából, néhány nap múlva munkaruháját visszajuttatta az alperesnek és ezt követően a munkáltatóját nem kereste. Az alperes május 3-án postázta a felperes munkaszerződésben rögzített sátoraljaújhelyi címére a munkáltatói igazolásokat, azonban azok „elköltözött” jelzéssel érkeztek vissza a feladóhoz. A munkáltatói igazolások szerint a felperes munkaviszonya március 31-én közös megegyezéssel szűnt meg. A felperes keresetet nyújtott be a bírósághoz, melyben annak megállapítását kérte, hogy az alperes jogellenes szüntette meg munkaviszonyát. Állításpontja szerint az ügyvezető megbízásából a teremfőnök március 25-én felhívta telefonon és közölte vele, hogy másnap csak a munkáltatói igazolások átvétele céljából szükséges bemenni a munkahelyére, mert munkaviszonyát felmondták. Ezt követően személyesen is megjelent a munkáltatónál, aki megerősítette ezt a közlést, majd munkaruháját leadta, és a munkáltatót többé nem kereste. Az alperes álláspontja szerint nem a munkáltató szüntette meg a jogviszonyt, a felperes közölte azt, hogy nem kíván a továbbiakban a munkáltatónál dolgozni és jogviszonyát közös megegyezéssel szüntessék meg. Az alperes a felperes kérését elfogadta és intézkedett a munkáltatói igazolások kiadása iránt, amelyekért a felperes - nyilatkozatával ellentétben - személyesen nem jelentkezett, és amelyet az általa megadott lakcímre sem lehetett sikeresen postázni.
Első fok: felperes maga kérte a munkaviszony megszüntetését
A munkaügyi bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítélete indokolása szerint az Mt. 87. § (1) bekezdése a) pontjában foglalt írásbeli megállapodás a munkaviszony megszüntetéséről a felek között nem jött létre, de a felek szándéka és magatartása vizsgálatával arra a következtetésre jutott, hogy a munkaviszony nem a felperes által előadott módon szűnt meg. A felperes magatartása a korábbi szándékával összhangban arra utalt, hogy a munkaviszonyt nem kívánja fenntartani, hiszen ennek közlése után nem jelent meg munkahelyén munkavégzés céljából, munkaruháját visszajuttatta. Ezzel a munkaviszonya közös megegyezéssel történő megszüntetéséhez maga is hozzájárult.
Másodfok: mégis jogellenes a munkáltatói megszüntetés
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes március 31-én jogellenes szüntette meg a felperes munkaviszonyát. Álláspontja szerint írásbeliség hiányában a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetése akkor állapítható meg, ha a munkavállaló a munkaviszony megszüntetésére irányuló nyilatkozatát egyértelműen megtette arra nézve, hogy a jogviszonyt közös megegyezéssel kéri megszüntetni és ehhez a munkáltató a hozzájárulását szóban megadta, továbbá a munkavállaló önkéntes közreműködésével az foganatba is ment. A felperes a jogviszonya megszűnésével kapcsolatosan közvetlenül a munkáltatói jogkör gyakorlójának nem is tett nyilatkozatot, egyébként nyilatkozata nem volt egyértelmű a vonatkozásban, hogy milyen formában kéri a jogviszonya megszüntetését. Mivel nem volt pontosan megállapítható, hogy milyen eseményeket követően került sor a felperes jogviszonyának megszüntetésére, a közös megegyezéshez szükséges egyértelmű és egybehangzó akaratnyilatkozatot a munkáltató nem tudta bizonyítani.
Felülvizsgálat: a munkáltató eljárása jogszerű volt
Az alperes felülvizsgálati kérelme szerint a munkáltató nem közölt egyoldalú jogviszony megszüntetésre irányuló nyilatkozatot a felperessel, viszont a felperes erre vonatkozó bejelentését tudomásul vette. Hangsúlyozta azt is, hogy közös megegyezés hiányában sem állapítható meg a munkáltató részéről jogellenesség, mivel a munkaviszony megszüntetése egyértelműen a felperes kezdeményezésére és tényleges eljárására volt visszavezethető. Önmagában az, hogy a kilépő papírokon nem megfelelő jogcímet tüntettek fel, nem teszi jogellenesség a munkaviszony megszüntetését.
Legfelsőbb: a felperes nem kívánta munkaviszonyát fenntartani
A felülvizsgálati kérelem megalapozott, így a másodfokú bíróság közbenső ítéletét hatályon kívül helyezték és az elsőfokú ítéletet helybenhagyták. A bíróságoknak a perben azt kellett vizsgálniuk, hogy volt-e a munkáltató részéről olyan intézkedés, amely a munkaviszony megszüntetésének minősül. Tévesen ítélte ilyennek a másodfokú bíróság a munkáltató részéről a munkaviszony megszüntetési igazolások olyan kiállítását, hogy a felperes munkaviszonya közös megegyezéssel szűnt meg, az igazolás szabályos kézbesítésére ugyanis nem került sor, az a munkáltató által ismert címről „elköltözött” jelzéssel érkezett vissza, következésképpen a munkáltató intézkedése az Mt. 6. § (4) bekezdése alapján nem tekinthető közöltnek. A felperes sem azt állította, hogy az igazolások kiadásával szűnt volna meg közös megegyezéssel a munkaviszonya, hanem március 25-én szóban közölt munkáltatói intézkedés jogellenességére hivatkozott. Ilyen közlés megtörténtét azonban a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt bizonyítási kötelezettsége ellenére a felperes nem tudta bizonyítani. Az elsőfokú bíróság helytállóan utasította el a felperes keresetét. Ennek tükrében az alperes azon védekezése, hogy a felperes által kezdeményezett munkaviszony megszüntetés alperes általi elfogadásával a felperes további munkavégzése hiányában, a munkaviszony megszüntetése közös megegyezéssel történt meg, az erre vonatkozó munkáltatói intézkedésnek – közlés hiányában – nincs jelentősége. (Mfv.I.10.650/2009/5.)
