Érvényesíthető-e két perben a jogellenes munkaviszony-megszüntetés jogkövetkezménye?

Richter_1Az új Munka törvénykönyve alkalmazása soràn felmerülő egyik kérdésre próbál meg választ adni ez a rövid gondolat- és/vagy vitaébresztő cikk.

Az új Mt. a munkaviszony jogellenes megszüntetése megállapításànak jogkövetkezményeként – eltérően a 2012. nyarán hatályon kívül helyezett jogszabály rendelkezéseivel – legfeljebb 12 havi távolléti díjnak megfelelő összegű kártérítés megítélésére ad lehetőséget. A jogkövetkezmény egyszerűnek tűnik, azonban felmerül egy érdekes kérdés annak érvényesítése kapcsán.

A munkavállaló keresetet terjeszt elő egy vidéki (értsd: a fővárosinál jóval kisebb munkateherrel dolgozó) munkaügyi bíróságon. Az eljáró tanács a keresetlevél beérkezése után kitűzi a tárgyalás időpontját: az első tárgyalásra 2 hónappal a bírósághoz fordulás után sor kerül, amelyen az alperes elismerése folytàn a kereseti kérelemnek helytadó ítélet születik. Három hónappal vagyunk a jogviszony megszüntetése után. Legfeljebb 12 havi távolléti díj követelhető jogszabály szerint. Az ítélet jogerőre emelkedik, de a jogerőre emelkedés után még hónapokig (a példában vázolt esetet alapul véve 9 hónapig) nem tud elhelyezkedni a munkavállaló. Ismètelten bírósághoz fordul, kéri további 9 havi távolléti díj megfizetésére kötelezni az alperest.

Kérdések: először is: határidőben fordult-e a bírósághoz második alkalommal a felperes vagy elkésett-e a keresetlevél? Második kérdés: miről döntött az ítélet: jogalapról? Összegszerűségről, és arról jogerősen, azaz res iudicatát eredményezett-e az ítélet? Érvényesíthet-e igényt a felperes kártérítés jogcímén a „második körben”? Ha nem, miért nem, ha igen, miért? Mi zárja ki az második alkalommal a bírósághoz fordulást? Ha feltesszük magunknak valamennyi kérdés közül a legegyszerűbbet, hogy melyik álláspont az igazságos, mi lesz a válaszunk?

 
Az egyik verzió körüli érvek:

az ítélet jogerős, ítélt dologról van szó, a jogvita lezárult, nincs mód utóbb ugyanezen a jogcímen igényt érvényesíteni. A törvény akként rendelkezik, hogy legfeljebb 12 havi távolléti díj követelhető: a nyelvtani, logikai és pláne a teleologikus értelmezés alapjàn a 12 havi korlát csak a másik irànyba érvényesül: ezzel a rendelkezéssel a jogalkotó célja az volt, hogy még abban az esetben is, amikor èvekig húzódik a per, a munkàltató akkor is legfeljebb 12 havi távolléti díjat fizessen: ne álljon elő az a helyzet, mint a régi Mt. idején, ha azonban egy éven belül lezárul a per, csak a jogerő napjáig terjedő időre járjon a kártérítés.

Nem lehet ugyanazon felek (X munkáltató, Y munkavállaló) között ugyanazon ténybeli alapból (munkaviszony megszüntetése) származó ugyanazon jog (kártérítés) irànt ismételten bírósághoz fordulni.

A keresetindítási határidő nem került (értelemszerűen nem kerülhetett) megtartásra.


A másik megoldás támogatói az alábbi álláspontokra helyezkednek
:

Az ítélet a jogalapot döntötte el, illetve az ítélethozatalig felmerült kár megtérítése iránti kereseti kérelmet bírálta el. A keresetindítási határidő a jogellenesség megállapításához kapcsolódott, így az megtartott volt, az ismételt kereseti kérelem nem a jogellenesség megállapítására, csak annak egy bizonyos időszak tekintetében a jogkövetkezményei megfizetésére irányul, nem vonatkozik erre az esetre a keresetindítási határidő.

Lejárt követelés érvényesíthető a bíróság előtt, a második kereseti kérelemmel érintett igény az ítélet jogerőre emelkedése után vált lejárttá: időelőttiség zárta volna ki az első keresetlevéllel történő érvényesítést erre az időszakra (az ítélet meghozatalakor be sem következett még a kár).

Ha nem lenne második kereset benyújtásának helye, a jogerőtől a 12. hónap végéig terjedő időszakban felmerült kár megtérítését nem lehetne kérni attól, aki annak megtérítésére egyébként köteles lenne, nem lenne a kártérítés jogintézményével „lefedve” a jogerő utáni naptól a 12. hónap végéig terjedő időszak.

Res iudicata esete fel sem merül, hiszen annak konjunktív elemei közül az egyik – ugyanazon ténybeli alap – hiányzik: az ítélet az első 3 hónapra vonatkozó igényt bírálta el, a második kereseti kérelem az ezt követő időszakra vonatkozik: más a ténybeli alap, hiszen más időszakra vonatkozik az igény.

Iustinianus az Institutiókban (I.1.3.) adott útmutatást a későbbi korok jogàszainak, szavai immár  évezredek óta irányt mutatnak a jogászoknak abban a kérdésben, hogy mik a jog főbb szabályai: „iuris praecepta sunt haec honeste vivere alterum non laedere suum ciuque tribuere”. „A jog szabályi ezek: becsületesen élni, mást nem bántani, mindenkinek megadni, ami őt megilleti”.

A kár második része – igaz, hogy csak az ítélet meghozatala után, de – bekövetkezett. A kár megtérítésére kötelezhető, akinek jogellenes magatartásával okozati összefüggésben a kár bekövetkezett. Amennyiben az ítélet meghozatala utáni időszakban felmerült kár megtérítése iránti igény érvényesíthetősége kizárt lenne, sérülne a felperes joga, amely alapján a kár megtérítését követelheti, a kártérítés jogintézménye kiüresedne, részben elveszne az anyagi jogi igény érvényesítésének lehetősége.

Abban az esetben lehetne elképzelni csak az ítélet meghozataláig járó időszakra (és tovább nem) a kártérítés érvényesíthetőségét, amennyiben a törvény szövege úgy került volna megfogalmazásra, hogy „az ítélet meghozataláig/jogerőre emelkedéséig felmerült, de legfeljebb 12 havi távolléti díjnak megfelelő összegű kártérítés követelhető”. A törvény szövege nem így szól, a hatályos Mt. rendelkezéséből ez az értelmezés álláspontom szerint nem olvasható ki.

Az ítélt dolog esetének konjunktív feltételei vannak, amelyek közül az egyik az azonos ténybeli alap, a másik az azonos jog érvényesítése (a harmadik a felek azonossága). A feltételek konjunktivitásából következik, hogy amennyiben akár csak egy hiányzik, a res iudicata nem állapítható meg. Az ítélet az első három hónap tényei alapján az első három hónapra járó kártérítésről rendelkezett. A második kereseti kérelem más időszakra járó (azaz más ténybeli alapból származó) igényről rendelkezik. Egy feltétel hiányzik: ergo nincs szó ítélt dologról. A jogcím azonos, azonban mégis más az érvényesítendő jog: más a ténybeli alapja és más az összege.

Az első ítélet valamennyi kereseti kérelemről döntött, azonban az utóbb előterjesztett kereseti kérelem – és az ez alapján hozandó ítélet – tükrében az első ítélet quasi rész-közbenső ítélet szerepét veszi fel.

Tekintettel arra, hogy a követelések közül a lejárt érvényesíthető, nincs más eljárásjogi lehetősége az első ítéletet hozó bírónak, mint az ítélet utáni időszakra előterjesztett keresetet elutasítani (esetleg a pert megszüntetni arra hivatkozással, hogy idézés kibocsátása nélküli elutasításnak lett volna helye időelőtti követelés okán, utalva a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pontjára: hogy a két megoldás közül melyik, az egy másik cikk témája lehet). Csak a második ügydöntő határozatban bírálható el a második időszakra vonatkozó kereseti kérelem: jogi zsákutcába jutnánk, ha az ellenkező álláspontra helyezkednénk: első esetben még nem, a második esetben már nem lenne érvényesíthető a követelés.

A keresetindítási határidő megtartottságát – álláspontom szerint – csak az első keresetlevél beérkezésekor szükséges vizsgálni: a jogellenesség kérdésében az első itélet tartalmaz rendelkezést, a második peres eljárásban hozandó ügydöntő határozat a kártérítés egy részéről dönt. A munkaviszony jogellenes megszüntetésének kérdésében az első határozattal döntött a bíróság, a második eljárásnak nem tárgya a munkaviszony megszüntetésének jogellenessége. Ebben a kérdésben már született jogerős döntés: éppen az ezzel kapcsolatos (jogellenességről szóló) újabb rendelkezés lenne res iudicata. A második per tárgya tehát pénzkövetelés, amely a hároméves elévülési időn belül érvényesíthető. A második peres eljárás tárgya csupán anyagi követelés, amely az időmúlással válik lejárttá. Az igényt az idő mint jogi tény – pontosabban az időmúlás – teszi érvényesíthetővé. Ezzel az állásponttal logikailag sem egyeztethető össze, hogy az igényérvényesítés feltétele – az időmúlás – zárja ki az igény érvényesíthetőségét. Az idő múlásával a követelés lejárttá (érvényesíthetővé) válik, méltánytalan és logikátlan lenne, ha az érvényeséthetőség feltétele (az időmúlás) zárná ki (a keresetindítási határidő elmulasztása miatt) az igény érvényesíthetőségét.

A 2012. nyarán hatályon kívül helyezett 1992. évi XXII. tv. (a „régi” Mt.) 100. § (4) és (6) bekezdései alkalmazásával a bíróság a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetére akként rendelkezett, hogy a jogellenesen megszüntetett munkaviszony az ítélet jogerőre emelkedésének napján szűnt meg, és kötelezte a bíróság az alperest, hogy az ítélet megszűnéséig terjedő időre fizesse meg a felperesnek az elmaradt munkabért és 2-12 havi átlagkeresetnek megfelelő összegű átalány-kártérítést. Az elmaradt munkabér „korlátlan” fizetési kötelezettséget eredményezhetett: extrém esetben bármilyen rövid volt a munkaviszony tartama, évekig tartó időszakra is ítélhetett meg a bíróság elmaradt munkabér iránti igényt, és ehhez járult. 2-12 havi átlagkeresetnek megfelelő összegű átalány-kártérítés. Az új szabályozással a jogalkotó célja a munkáltató fizetési kötelezettségének 12 havi távolléti díjnak megfelelő összegben való maximálása volt, de nem volt olyan jogalkotói szándék, hogy csak a határozathozatalig terjedő időre, és nem tovább járó kár megtérítésére kötelezhető a munkaviszonyt jogellenesen megszüntető munkáltató (ez az értelmezés nézetem szerint nem olvasható ki a törvény megfogalmazásából).

A cikk elején felvázolt két álláspont közül az utóbbi az igazságos (indítható újabb per) és az első verzió (nem érvényesíthető az újabb igény) vezetne igazságtalan eredményre. Ha az első esetet fogadnánk el, sérülne a fenti római jogi alapelv utolsó fordulata, jelesül a munkaviszonyának jogellenes megszüntetése utàn a munkavállaló nem érvénesíthetné azt a jogát, ami őt megilleti.

 

Kurucz Ákos
Bíró, Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság

 ***

A szerzői jog jogosultja fenntart minden másolással, terjesztéssel, többszörözéssel kapcsolatos jogot. Tilos a cikkek, egyéb tartalmak teljes vagy rövidített formában történő másolása, nyilvánossághoz közvetítése, újraközlése. Tilos továbbá a honlap tartalmát adatbázisba lementeni. A honlapon található tartalom bármely eleme csak a szerzői jog jogosultjának előzetes engedélyével használható fel (ÁSZF).