Örömmel fogadtam, hogy a közelmúltban érdemi jogászi diskurzus kezdődött a fenti, a gyakorlatot is jelentős mértékben érintő kérdéskörben, azaz hogy visszakövetelhető-e az ún. „túladott” szabadság a munkavállalótól a munkaviszony megszűnése esetén. A kérdés lényege az, hogy abban az esetben, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnéséig több szabadságnapot vett igénybe, mint amennyi számára a tárgyévben arányosan járna, keletkezik-e a munkavállalónak valamiféle visszafizetési vagy elszámolási kötelezettsége a munkáltató felé.
Értelemszerűen kétféle álláspont létezik a kérdésben. Az egyik szerint igen – ez az álláspont korábban főleg Kártyás Gábor nevéhez fűződött[1]. Ezen, Kártyás Gábor-féle álláspont rövid lényege az volt, hogy a jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésének szabályai szerint visszakövetelhető a túladott szabadság idejére kifizetett munkabér (távolléti díj.)
A fentiekkel szembeni, a munkajogászok látható többsége által osztott másik álláspont szerint ilyen visszakövetelésre, elszámolásra nincsen lehetőség[2]. Jómagam is ezt az álláspontot osztom.
A fentiekhez képest némileg meglepődve olvastam Pál Lajos (a továbbiakban: a szerző) tollából a Munkajog c. folyóirat 2018. szeptemberi számában „a szabadság elszámolásának egyes kérdései” című írását, amellyel a szerző de facto a korábbi Kártyás-féle álláspontot tette magáévá[3].
A szerző írásának legfontosabb tétele a 11. pont első mondata, amely így szól „…a szabadság, amennyiben meghaladja a munkavállalót a munkaviszonyra vonatkozó szabály szerint megillető tartamot,ezen részében jogalap nélküli.”
A túladott szabadsággal kapcsolatos szakmai vita lényegében leegyszerűsíthető arra a kérdésre, hogy a szerző fenti álláspontja helyesnek tekinthető-e, azaz jogalap nélkülinek tekinthető-e az a munkabér (távolléti díj) kifizetés, amelyet a munkáltató a munkavállalónak a jogszerűen igénybe vett (kiadott vagy kivett) szabadságára fizet ki.
Ennek az alapkérdésnek a jogirodalmi vizsgálata ugyanakkor nem új. Már 2013-ban felmerült[4], illetve jómagam a szerző által idézett 2016-os írásomban is foglalkoztam vele.
A szerző álláspontjának lényege az, hogy a túladott szabadságnak, ebből következően az arra kifizetett munkabérnek (távolléti díjnak) nincs jogalapja, így az – bizonyos, jelentős korlátok között – visszakövetelhető. Ugyanakkor a fenti írásokban kifejtett problémakör részletes vizsgálatát a szerző érdemben elmulasztja, lényegében premisszaként tételezi fel írásában a jogalap nélküliséget, de annak érdemi magyarázatával, hogy miért lenne jogalap nélküli a túladott szabadság, illetve az arra kifizetett munkabér, sőt, egyáltalán annak a magyarázatával, hogy a kettő közül melyik, tehát a túladott szabadság, vagy az arra kifizetett munkabér, esetleg mindkettő lenne jogalap nélküli, a szerző adós marad, az általa hosszasan kifejtett érvelés ezt az alapkérdést nem válaszolja elfogadhatóan meg.
A szerző semmilyen módon nem indokolta meg, hogy miért válna, egyáltalán hogyan válhatna utólag jogalap nélkülivé az egyébként szabályos módon, tehát kellő jogalappal igénybe vett szabadság, illetve ebből következően az arra járó díjazás, sőt, azt sem fejtette ki, hogy egyáltalán hogyan lenne az lehetséges, hogy a szabályos módon, tehát kellő jogalappal igénybe vett szabadság és annak díjazása utólag jogalap nélkülivé váljon.
Tegyük fel tehát ismét az alapkérdést magunknak: Amennyiben a munkavállaló a törvényi előírások alapján szabályos módon szabadságon volt, utóbb ezen szabadság jogcímű távollét jogcíme akár hónapokkal később megváltoztatható-e, ahogy azt a szerző írása sugallja.
A válasz egyértelműen nem! A szabadságon, mint a jogszerű távollét jogcímén utóbb, akár hónapokkal később már nem lehetséges változtatni.
Nyilvánvaló, hogy a szerző által javasolt utólagos jogalap nélkülivé válás nem lehetséges. A munkavállaló bármely, munkaviszonyban töltött idejének – legyen az munkavégzéssel töltött idő vagy távollét – az adott objektív körülmények alapján az adott időpillanatban világos és egyértelmű a jogcíme. Ha a munkavállaló a beosztás szerinti munkaidőben munkát végez, akkor az „rendes” munkaidő. Ha a munkáltató utasítására azon kívül, akkor az rendkívüli munkaidő. Ha két munkanap között pihen, akkor az napi pihenőidő, és így tovább. A keresőképtelenség és az igazolatlan távollét elhatárolása – a lábjegyzetben[5] írottak szerint – itt ismét csak látszólagos kivételt képez, hiszen az a körülmény, amely az adott időszak jogcímét meghatározza, már abban az időpillanatban fennáll, mégha esetleg néhány nappal vagy esetleg héttel később is kerül igazolásra. [6]
A fenti, egyértelmű és világos jogi helyzettől, amikor is a munkaviszonyban töltött idő bármely időpillanatáról azonnal tudni lehet, hogy az munkajogi szempontból milyen időszakra esik, teljesen eltérő jogi helyzetet valósítana meg a szerző álláspontjának elfogadása.
Szögezzük le: Ha a munkavállaló szabályszerűen igénybe vett szabadságát tölti, akkor a távollét jogcíme szabadság, és az is marad, függetlenül attól a körülménytől, hogy a munkaviszony végi elszámoláskor esetleg az derül ki, hogy a munkáltató „túladta” a szabadságot a munkavállaló számára.
Megjegyzem, hogy a fentiek többek között a munkaidőnyilvántartás valósságának és naprakészségének törvényi elvéből is következnek, hiszen a szerző álláspontjának elfogadása azzal a következménnyel is járna, hogy a munkaidőnyilvántartás adatait akár hónapokkal később is módosítani kellene. Ezt pedig törvény tiltja.[7]
A szerző álláspontjának elfogadása egyébként még azzal a következménnyel is járna, hogy – a munka törvénykönyve által megengedett, de egyébként uniós jogba ütköző órában történő szabadságkiadás esetén – utólag tört munkanapi szabadságok keletkeznének, amely szintén nem hozható összhangba sem a magyar, sem az uniós munkajogi szabályokkal.
Tehát a szerző álláspontja egyértelműen a munkaidő hiteles és naprakész nyilvántartására vonatkozó normákba – ide érte a munka törvénykönyve vonatkozó rendelkezésén túl a vonatkozó nemzetközi jogi normákat is – ütközik.
A szerző álláspontja tehát contra legem álláspont.
Megjegyzem, hogy magánjogi jogdogmatikai alapokon is a szerző által javasolt jogalap nélküliségnek előfeltétele a jogcím nélküliség, ez pedig nem áll fenn, figyelemmel arra, hogy a jogcím tényeken, esetleg valamely jognyilatkozaton alapulhat[8], jelen esetben azon, hogy – jellemzően a munkáltató intézkedése alapján – a munkavállaló szabadságot vesz igénybe. Ez a jogcím jogdogmatikai okokból sem változtatható utólag. Ha valaki adásvételi szerződés, mint jognyilatkozat útján megszerzi egy ház tulajdonjogát, akkor a szerzés jogcíme adásvétel lesz, és ezen jogcím nem változtatható a későbbiekben – valamely bizonytalan, később bekövetkező feltétel függvényében másra, pl. öröklésre. Ugyanígy, ha a munkáltató jognyilatkozata alapján a munkavállaló szabadságot vesz igénybe, akkor annak a jogcíme sem változatható meg utólag[9].
A fentiekből következően a szerzőnek azon álláspontja sem fogadható el, amely szerint a munkába lépéskor vagy év elején megállapított szabadságnap-szám csak mintegy „ígérvény” lenne. Az kétségtelen, hogy az, hogy teljes bizonyossággal csak év végén, illetve a munkaviszony megszűnésekor állapítható meg, hogy adott évben hány munkanap szabadságra volt jogosult a munkavállaló. Azonban ez nem jelenti azt, hogy az év elején/a munkaviszony kezdetén megállapított szabadságnapokkal a tárgyév során ne rendelkezhetne teljes egészében a munkáltató, illetve kisebb részben a munkavállaló. A szabadság a munkavállaló joga, mind a munka törvénykönyve, mind számos nemzetközi jogforrás alapján, és nem csak egy „ígérvény”, ahogy a szerző állítja. A szabadság az adott tárgyévre illeti meg a munkavállalót, és az adott tárgyévben ki is kell azt adni. Ezen két rendelkezés összevetéséből semmilyen módon nem vezethető le az a szerzői álláspont, hogy a szabadság csak „igérvény” (jogilag talán helyesebben: „váromány”) lenne, és nem egy jog, annak kész, kiteljesedett formájában.
Az más kérdés, hogy a munkavállaló számára belépéskor megállapított szabadságnapok csökkenhetnek nem csak azok igénybevételével, hanem más módon is, pl. fizetés nélküli szabadság, vagy a munkaviszony megszűnése esetén, azonban ez nem jelenti azt, hogy a szabadságnapok megállapítása alapján a munkavállalónak abban az időpillanatban ne lenne joga valamennyi megállapított szabadságnap igénybe vételére, pontosabban ne lenne jogi igénye arra, hogy a munkáltató valamennyi, számára megállapított szabadságnapot a tárgyév végéig kiadja. Az ettől eltérő, más kérdés, hogy a megállapítást követően, a tárgyév közben bekövetkezett tényektől és jognyilatkozatoktól függően a szabadságnapok száma változhat, de ennek a bekövetkezéséhez szükséges egy – fentiek szerinti – jogcímváltozás, azaz valamely olyan tény vagy jognyilatkozat, amely megváltoztatja az igénybe vehető szabadságnapok számát.
Analógiával, ha valaki éves bérletet vesz egy edzőterembe, akkor az említett személynek a bérlet megvételével arra nyilik joga, hogy egész évben eljárhasson oda. Az, hogy esetleg év közben meghal vagy súlyos baleset éri, egy olyan jogi tény, amely ezen jogának gyakorlását a hátralévő időre lehetetlenné teszi, azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy a bérlet megvásárlásakor az említett személy által megszerzett jog az edzőterem egész éves használatára szólt. Az említett személy nem egy feltételes „ígérvényt” szerzett az edzőterem egész éves használatára, hanem jogot.
Még egyszerűbben, a szerző érvelése lényegében analogizálható lenne azzal a polgári jogi érvéléssel, hogy az adott személy bankszámláján lévő 1.000.000 forintos összeg az adott személyt ne illetné meg az adott pillanatban teljes rendelkezési joggal, mivel fennáll egy távoli, elvi lehetőség arra, hogy három hónap múlva az adott személy esetleg gyorshajtást követ el, a bírságot nem fizeti be, és a bankszámláját végrehajtás alá vonják.
A szerző azt a tényt, hogy a munkavállaló szabadsághoz való jogát esetleg a jövőben bekövetkező tények és jognyilatkozatok módosíthatják, úgy állítja be, mintha a változás elvi lehetősége valamiféle feltételes állapotot hozna létre már a szabadság megállapításának időpontjában is. Ez azonban nincs így. A változás lehetősége nem azonos a feltételességgel.
Ebből következően téves a szerző azon álláspontja is, hogy a munkavállalónak ne joga, hanem csak valamiféle feltételes „igérvénye” lenne a tárgyévi szabadságnapokra. [10]
A szerző álláspontjának következetes végig viteléből végső soron az is következne, hogy a munkavállalónak ne lenne szabadsághoz való joga – hiszen a váromány nem egyenlő a joggal. A fentiekből az is következik, hogy a munkáltató a szabadság megállapításakor nem a munkavállalót „várhatóan” megillető szabadságnapokat állapítja meg, ahogy azt a szerző állítja, hanem a munkavállalót megillető szabadságnapokat, „várhatóan” jelző nélkül. Ha aztán év közben, vagy a munkaviszony megszűnésekor valamely tény vagy jognyilatkozat következtében a megállapított szabadságnapok száma változik, úgy a megváltozott szabadságnapok számát újra meg kell állapítani. Hangsúlyozom ismét, hogy a szabadságnapok számának megváltozásához valamely jogmódosító körülmény (tény vagy jognyilatkozat) szükséges, ezek bekövetkezése hiányában a munkavállaló szabadságnapokhoz való joga változatlan marad.
A fentiekből az is következik, hogy téves a szerző azon álláspontja is, amely alapján a fenti tényállásra alkalmazható lenne a „jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésének” szabályai, figyelemmel arra, hogy – a fentiek alapján – jogalap nélküliségről nem beszélhetünk.
Azt is megjegyzem ehelyütt, hogy a szerző a munka díjazására vonatkozó szabályokból próbálja levezetni a munka- és pihenőidős (konkrétabban a szabadságra vonatkozó) következtetéseit, holott nyilvánvaló, hogy ezzel felcseréli az okot és az okozatot, ahogy azt már 2016-ban – akkor még nem a szerző álláspontját vitatva – leírtam[11]. A munka díjazásának a szabályai ugyanis a munka- és pihenőidős szabályokra épülnek oly módon, hogy a díjazás jogcíme a munka- és pihenőidős szabályokon alapul.
A fentiek alapján fenntartom azt a 2016-os írásomban kifejtett, és a szerző által vitatott álláspontomat, amely szerint, mivel a törvény nem rendelkezik a túladott szabadság esetén az elszámolásról, és mivel arra – a fentiek szerint – a munka díjazásának szabályai, ideértve különösen a jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésének szabályait – nem alkalmazhatóak, így a jelenlegi jogi helyzet nem értelmezhető másként, mint úgy, hogy a szabadság „túladásának” kockázatát a törvény a munkáltatóra telepíti. A szerző azon érvelésével kapcsolatban, hogy ezen álláspontom alátámasztására „semmilyen szabály nem található a törvényben”, más szerzők álláspontjával érdemben egyetértve az a válaszom, hogy ez a kockázattelepítés a fentiek szerint éppen a tételes törvényi szabály hiányából[12], illetve a szerző által tévesen alkalmazni javasolt díjazási joghely nem-alkalmazhatóságából következik. A jelenlegi törvényi szövegnek nincs más helyes értelmezése, mint az általam már 2016-ban, de egyébként mások által[13] még korábban kifejtett értelmezés.
A szerzőnek azon megjegyzését nem értem, mely szerint az általam 2016-ban kifejtetteket cáfolná az a tény, hogy a túladott szabadság problematikája ritka esetben év közben meg nem szűnt munkaviszonyok esetében is fennállhat. Álláspontom szerint erre az esetkörre is elmondható, hogy valójában egy kockázattelepítési szabályról van szó.
Egyéb releváns, nem önellentmondó tudományos forrás hiányában a jogalkotó 2011. évi szándékáról egyébként csak a törvény szövegéből vonhatunk le következtetéseket Ugyanakkor a jogértelmezés során nem mehetünk el szó nélkül amellett a jelentős tény mellett, hogy a kérdést a korábbi törvény tételesen szabályozta, azaz tételesen lehetővé tette, hogy a munkáltató visszakövetelje a túladott szabadság idejére járó munkabért, míg az új Mt. ilyen szabályt nem tartalmaz.
A magam részéről a munkajog alkotmányos alapjaival nem tartom összeegyeztethetőnek azt az álláspontot, amely szerint a munkáltató és a munkavállaló kapcsán „hitelező-adós” viszony keletkezne. A magam részéről nem gondolom, hogy efféle „piaci”, „hitelező-adós” szemlélettel kellene a szabadsághoz való jogra tekintenünk, figyelemmel arra, hogy a szabadsághoz való jog valójában emberi jog, végső soron az egészséghez és az emberi méltósághoz való alapvető emberi jogokból levezethető. Szabadságnapokat nem lehet „hitelezni”, ahogy azt a szerző sugallja. Szintén nem értelmezhető az „előlegnyújtás” kifejezés használata a szabadság kapcsán. Ezzel szemben – a fent részletesen kifejtettek okán – a helyes álláspont az, hogy a munkavállalónak az év elején vagy munkába lépéskor a tárgyévi szabadság egészére joga nyílik, és ez a jog, illetve annak mértéke változhat az esetlegesen év közben bekövetkező tények és jognyilatkozatok függvényében.
Szintén nem értek egyet a szerző azon álláspontjával, mely szerint a szabadság-megállapítást és az ezt követő szabadságkiadás gyakorlatát az „előlegnyújtáshoz” lehetne hasonlítani. A fent írottak alapján szó sem lehet arról, hogy a munkáltató a szabadság megállapításakor és ezt követő kiadásakor „előleget nyújtana”. A szerző álláspontja tehát ebben a tekintetben is téves.
Ezen túlmenően ismét sajnálatomnak és értetlenségemnek kell hangot adjak, hogy a szerző egy alapvető emberi jogot ehelyütt is „piacosítani” kíván, ezúttal az „előlegnyújtás” kifejezés használatával. A szerző továbbá írása ezen részében immár harmadszor követi el a fent ismertetett módszertani hibát, okot és okozatot összekeverve.[14]
A szerző írása ezt követő részében korábban ismertetett álláspontjából von le további következtetéseket, amelyek a szerző gondolatmenetét elfogadva ugyan nem lennének önmagukban vitathatóak, azonban azok a fent írottak kapcsán mégis irrelevánsak. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy e végkövetkeztetéseiben is benne rejlik a szerző álláspontjának tarthatatlansága. A szerző ugyanis – a saját gondolatmenete alapján helyesen – kifejti, hogy a jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésére vonatkozó szabályok, ideértve az Mt. 164. §-ából következő „hatvan napos” szabályt is – alkalmazandóak lennének a túladott szabadság kapcsán. Ebből viszont az következik, hogy amennyiben a „túladásra”, illetve a túladás bérszámfejtésére az elszámoláshoz képest hatvan napnál korábban került sor, úgy ilyen visszakövetelés nem lehetséges. A szerző ugyanakkor írásában nem érzékeli, hogy javaslata teljesen indokolatlan előnybe hozná a tárgyévben munkaviszonyukat megszüntető munkavállalókkal szemben a munkaviszonyukat fenntartó munkavállalókat, illetve a tárgyév elején szabadságon lévőket a tárgyév végén szabadságon lévőkkel szemben. Egy ilyen különbségtétel pedig alkotmányosan aligha lenne fenntartható.
Ráadásul a szerző javaslatának következetes végigvitele további jogkövetkezményekkel járna. Pl. ha a munkavállalót szabadsága alatt berendelik munkavégzésre, vagy egyáltalán felhívják telefonon, az teljesen más jogkövetkezményekkel jár, mint ha az állásidő alatt tennék. A szerző ugyanakkor írásában nem javasol kevesebbet, mint hogy a túladott szabadságot utólag állásidővé kellene minősíteni[15]. A szerző javaslatának elfogadása esetén tehát a szabadságát töltő munkavállaló sohasem tudhatná teljes bizonyossággal, hogy köteles-e felvenni a telefonját a Balaton partján, vagy ha esetleg felveszi, és a telefonvonal másik végén a munkáltató munkavégzésre utasítja, akkor azt milyen rizikók és jogkövetkezmények mellett utasíthatja vissza. Szerző álláspontja tehát ezen okból is átgondolatlan és téves.
Egyáltalán, már önmagában az a bizonytalan jogi helyzet, amelynek bevezetését a szerző javasolja, súlyosan alkotmánysértő, sérti a munkavállaló pihenéshez, egészséghez való jogát és a jogbiztonság követelményét is, hiszen elfogadhatatlan, hogy a munkavállaló csak hónapokkal később tudja meg, hogy egy adott napon szabadságon vagy állásidőn volt-e.
Megjegyzem, hogy a szerző javaslatának következetes végigvitele együtt járna a munkáltató teljes bérszámfejtésének és adóbevallásainak hónapokra visszamenő revíziójával is, és nem kivételesen, hanem bizonyos üzemméret felett lényégében bizonyosan bekövetkezően, hiszen a szerző álláspontja alapján a „szabadság” jogcímén kiadott napok jogcímeit „állásidőre” kellene módosítani, eltérő bérezéssel természetesen. A szerző álláspontja már ezen gyakorlati szempont miatt is kivitelezhetetlen.
A „túladott” szabadság esetén a munkavállaló elszámolásának kötelezettségét sem a vonatkozó uniós jog nem ismeri, sem az általam a kérdés kapcsán tanulmányozott európai munkajogok (svéd, német, olasz, szlovén, lengyel) ilyen kötelezettséget nem rónak a munkavállalóra. A szerző álláspontja tehát még a sok tekintetben egyes magyar munkajogászok által – véleményem szerint eltúlzottan – „etalonnak” tekintett német munkajog rendelkezéseivel is ellentétes.
Mind az uniós jog, mind az általam tanulmányozott jogok a fent írottak szerinti munkavállalói jogként jelölik meg a szabadsághoz való jogot, amely jogot értelemszerűen a tárgyévben kell igénybe venni. Az Európai Unió bíróság több ítéletében[16] kimondta, hogy szabadság a munkavállalónak már az első munkanapjától jár, az irányelvbe ütköznek az olyan tagállami rendelkezések, amelyek bizonyos szolgálati időhöz kötik a szabadság jogának megnyílását. Ezen ítéletekből is nyilvánvalóan következik, hogy jogról, és nem várományról van szó a szabadság kapcsán, hiszen a szabadság várományának tagállami szabályozásait az uniós bíróság uniós jogba ütközőnek minősítette.
Sőt, az Európai Unió bíróságának egyik friss, 2017-es ítélete lényegében a napnál is világosabbá teszi a szerző álláspontjának tarthatatlanságát. Ezen ítélet szerint ugyanis „amennyiben jogvita merül fel a munkavállaló és a munkáltatója között abban a kérdésben, hogy a munkavállaló az […a vonatkozó irányelv alapján…] jogosult‑e fizetett éves szabadságra, akkor [… vonatkozó irányelv rendelkezéseivel…] ellentétes az, ha a munkavállalónak azelőtt kell kivennie a szabadságát, hogy meggyőződhetne arról, hogy annak idejére jogosult‑e fizetett szabadságra.[17]
A szerző álláspontjából ugyanakkor nem következik más, mint hogy a munkavállaló lényegében az év végéig – vagy munkaviszonya megszűnéséig – nem tudhatja biztosan, hogy az általa igénybe vett szabadságnapon valóban jogosult-e szabadságon lenni.
Az említett ítéletet olvasva lényégében kizárható, hogy az Európai Unió bírósága arra a kérdésre, hogy összeegyeztethető-e az unió jogával egy olyan tagállami szabályozás, amely alapján a túlvett szabadság esetén a munkavállalónak elszámolási vagy visszafizetési kötelezettsége keletkezne, igennel felelne.
A szerző álláspontja tehát az uniós joggal sem egyeztethető össze.
Fenntartom azon, 2016-os, a szerző által kritika alá vont álláspontomat, hogy a régi Mt. (1992. évi XXII. tv.) 136. § (2) bekezdése alkotmányellenes volt, figyelemmel arra, hogy a túladott szabadság kapcsán a kárt a munkaviszonyban gyengébb érdekérvényesítő képességű félre, a munkavállalóra telepítette. Különösen azon okból tartom fenn ezen az álláspontomat, mivel a szabadság kiadása alapvetően a munkáltató döntésén múlik, így a túladott szabadsággal járó kárveszélyt méltányosabb a munkáltatóra telepíteni, ahogy azt a jelenlegi törvény teszi.
Helyesen utal ugyanakkor a szerző arra, hogy a fent tárgyalt problematika nem csak a munkaviszony megszűnésekor merül fel, hanem – igaz kevésbé gyakori esetekben – a munkaviszony fennállása alatt is felmerülhet, pl. akkor, ha fizetés nélküli szabadságot vesz igénybe a munkavállaló. Ezt a vonatkozó szakirodalom valóban nem említette meg, a szerző kritikája ennyiben elfogadható, bár a probléma ezen felvetése újnak azért nem nevezhető, szóbeli diskurzus erről a témáról is folyt munkajogász körökben.
Érdekes megoldást nyújt ugyanakkor a szlovén (illetve némileg hasonlóan a német) munkajog a kérdésben azzal a megoldásával, hogy a munkaviszony létesítésekor nem nyílik meg azonnal a munkavállaló egész éves szabadsághoz való joga, arra csak bizonyos szolgálati idő elteltével lesz teljes egészében jogosult. A félreértések elkerülése végett a szlovén jog alapján is a munkaviszony létesítésekor a jog által engedett töredékévi szabadság rögtön egészében megnyílik a munkavállalónak, tehát ezen szabadságnapok összességére már a munkaviszony első napjától jogosult lesz a szlovéniai munkavállaló – ugyanígy a német jogban. (Az említett szlovén, illetve német gyakorlat tehát annyiban különbözik az uniós jogba ütközőnek minősített szabályozásoktól, hogy valamennyi szabadságra a munkavállaló már a munkaviszony első napján jogosult lesz.).
Dr. Fodor T. Gábor
Ügyvéd
Dr. Fodor T. Gábor & Partnerei
***
[1] Kártyás Gábor: Vissza kell fizetni a túlvett szabadságot? HR és Munkajog, 2012. július. Ugyanezen az állásponton Cséffán József: A munka törvénykönyve magyarázata, Szegedi Rendezvényszervező, 2012
[2] Horváth István – Szabó Tibor: Munkajogi Navigátor, Adónet kiadó, 2012.; Horváth István-Szladovnyik Krisztina: A Munka Törvénykönyve magyarázata, 2018 Lőrincz György: A munkaviszony megszűnése és megszüntetése (HVG-ORAC, 2017), Hegedüsné dr. Szabó Ildikó A túlvett/túladott szabadság visszafizetése az új Mt. rendelkezései alapján, mukajogportál 2013; Gyulavári Tamás-Hős Nikolett-Kártyás Gábor-Takács Gábor: A munka törvénykönyve 2015, megj: a vonatkozó fejezetet Hős Nikolett írta.
[3] A szerző 2012-ben még ezt írta: „Lényeges változás a szabályozásban, hogy abban az esetben, ha a részére járó szabadságnál a munkavállaló vett többet igénybe, az erre az időre kifizetett munkabért a munkáltató nem követelheti vissza.” Pál Lajos-Lőrincz György-Kozma Anna-Pethő Róbert: Az új munka törvénykönyvének magyarázata, 2012; megj: A vonatkozó fejezetet Pál Lajos írta.
[4] Hegedűsné, 2013
[5] Ha a munkavállaló a szabadság ideje alatt keresőképtelenné válik, az csak látszólagos kivétel, hiszen a keresőképtelenség bekövetkezésével a távollét jogcíme ex nunc, azaz a keresőképtelen állapot bekövetkezésével azonnal megváltozik, és nem egy jogi feltétel bekövetkezésétől függően ex tunc, akár hónapokkal később. Ezen a körülményen érdemben az sem változtat, hogy a keresőképtelenség néhány napra visszamenőleg is igazolható, hiszen a keresőképtelenség, mint objektív tárgyi körülmény bekövetkezte okozza a jogcímváltozást. Azaz ebben az esetben a néhány napos „visszamenőleges hatály” csak a keresőképtelenség, mint tárgyi körülmény bekövetkezésének utólagos igazolását és jogcímként való érvényesítését teszi lehetővé. A szerző által javasolt ex tunc jogcímváltozást azonban semmilyen tárgyi körülmény nem indokolja.
[6] Még felvethető lenne ezen felül a „munkaidőkereten felüli rendkívüli munkavégzés” esete, mint kivétel, azonban ez is csak látszólagos kivétel, hiszen az ilyen munkavégzés esetén is tudható, hogy a munkavállaló az adott időpillanatban túllépte a munkaidőkeret óraszámát, tehát ettől az időpillanattól kezdve munkavégzése rendkívüli munkaidőnek minősül – tehát a jogalap itt sem változik utólag.
[10] Megjegyzem, hogy a vonatkozó uniós irányelv (az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelve a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól, illetve az általam vizsgált valamennyi nemzeti jog, továbbá a vonatkozó nemzetközi jogi normák is a szabadsághoz való jogról, és nem valamiféle feltételes „ígérvényről” vagy várományról beszélnek. Márcsak azért sem lehet csak „ígérvénye” a munkavállalónak a tárgyévi szabadságra, mert azt a tárgyévben kell kiadni főszabály szerint.
[11] Némileg értetlenül állok azelőtt, hogy a szerző, bár részletesen reagált 2016-os írásom szinte minden kapcsolódó megállapítására, ezt az érvemet figyelmen kívül hagyta, arra semmilyen módon nem reagált, holott a 2016-os írásnak talán ez volt a legfontosabb megállapítása.
[12] Lásd a 2. lábjegyzetet
[13] Lásd 2., meglepő módon a 3. és különösen a 4. lábjegyzetet
[14] Különösnek találom, hogy míg a szerző azt a törvény szövegéből könnyen levonható következtetést, hogy jelen esetben egy kárviselési szabályról van szó, azon az alapon kritizálja, hogy ilyen tételes szabály a törvényben nem található, írásában folyamatosan olyan kifejezéseket használ, mint „adós-hitelező”, „előlegnyújtás” és „ígérvény”, amely jogintézmények csak meglehetősen színes fantáziával lennének kiolvashatóak a törvény szövegéből.
[15] Szerző azon kijelentéséből, hogy „a munkavállaló a munkáltatótól az állásidő szabályai szerint követelhet díjazást”, ez egyértelműen következik, hiszen az állásidő szabályai szerinti díjazásra a jogalapot az állásidő teremti meg.
[16] Többek között 61999J0173 Bectu,
[17] A C‑214/16., Conley King vs. The Sash Window Workshop Ltd, Richard Dollar