A hálapénz napjaink egyik legnagyobb reflektorfényt kapott témája. A COVID-19 vírussal összefüggésben kialakult gazdasági és társadalmi helyzet minden eddiginél sürgetőbb módon hozta előtérbe a már hosszú évtizedek óta szabályozásért kiáltó problémát, a paraszolvenciát. A szabályozási törekvések tekintetében 2020 októbere jelentős fordulatot hozott, az Országgyűlés ugyanis elfogadta a T/13174. számú törvényjavaslatot az egészségügyi szolgálati jogviszonyról.
A javaslat egyrészt – jelentős béremeléssel összekötve – létrehozza az egészségügyi jogviszonyt, másrészt a vesztegetés tényállása körében nevesíti az egészségügyi tevékenységgel összefügésben adott és elfogadott juttatásokat, amely vélhetően pontot tesz a büntethetőséggel kapcsolatos viták végére.
A Magyar Jog hasábjain novemberben megjelenő – de online formában már korábban publikált – cikkben a szerzők a hálapénz jelenségét vizsgálják. A komplex megközelítéssel íródott tanulmány etikai, társadalmi, büntetőjogi és munkajogi szempontokat is megvilágít. A cikk munkajogi vonatkozásainak összefoglalója az alábbiakban olvasható.
Becslések alapján a magyar lakosság évente milliárdokat fordít hálapénzre,[1] a paraszolvencia elterjedtségét és társadalmi beágyazottságát tehát nehezen lehetne vitatni.[2] Időről időre készülnek statisztikák a hálapénz felmérésére, a tényleges helyzet feltárását azonban sok tényező nehezíti. A hálapénz megoszlásában és arányaiban ugyanis kétségkívül nagy eltérések lehetnek.[3]
A hálapénz általános elterjedtsége ellenére a napjainkra intézményesült „paraszolvenciarendszernek”[4] ambivalens a megítélése, hiszen a közvélekedés jellemzően elutasítja azt. A sajtóban, interneten megjelentetett írások a hálapénzt negatívan értékelik. Ez nem csupán a páciensek véleményét tükrözi, hiszen több olyan cikk is fellelhető, melyből az derül ki, hogy maguk az egészségügyi hivatás gyakorlói is károsnak ítélik meg a kialakult helyzetet.[5] A Magyar Tudományos Akadémia 2018 októberében folytatott kérdőíves kutatása a társadalom hálapénzzel kapcsolatos vélekedését is vizsgálta,[6] kifejezetten annak büntetőjogi összefüggéseire koncentrálva. A felmérés alapján a magyar lakosság kritikusan szemléli, és szigorúbb szabályozást tartana indokoltnak: a válaszadók 56 százaléka ugyanis még a hálapénz utólagos elfogadását is büntetné.
Szintén kritikus pontja a problémának a paraszolvencia jogi minősítése, vagyis az a kérdés, hogy egyáltalán jogszerű-e az azzal végbemenő vagyoni mozgás. A jogirodalom és a jogelmélet a hálapénzt kifejezetten az olyan kérdések között tartja számon, amelyre nincs egyértelmű jogi válasz.[7] A hálapénz megítélése a büntetőjogban, a munkajogban és az adójogban egyaránt súlyos problémákat vet fel, és ezek között láthatóan nincs valódi összhang.[8] Fontos ugyanis megjegyezni, hogy közbevételi, adójogi szempontból ugyancsak nem (lenne) elhanyagolható az annak következtében bekövetkező vélelmezhető adóhiány sem. A jogszabály alapján ugyanis az adózó teljes egészében köteles bevallani a hálapénzből származó jövedelmét, és köteles és annak adóvonzatát megfizetni.[9] Mivel azonban ezek a pénzmozgások jellemzően nem nyíltan valósulnak meg, így az adófegyelem kérdését is sok bizonytalanság övezi.
A helyzet kialakulásában nyilvánvalóan szerepe van annak, hogy a magyar egészségügyi dolgozók bére messze elmarad a nyugati államok bérszintjétől. A jelenség – amelyet Balázs a magyar orvoslásban jelenlévő értékelméleti válságnak nevez[10] –, illetve az azt övező viták azonban ennél sokkal bonyolultabbak, és jóval túlmutatnak az egészségügyi szakma alacsony bérezésének problematikáján, ráadásul a gyakran kölcsönösen kínos helyzetben átadott csúszópénzek természetüket tekintve nem állnak messze a korrupciós tényállásoktól sem.
A hálapénz munkajogi megítélése. A munkáltató előzetes hozzájárulása: munkajogi kategória vagy büntethetőségi akadály?
A hálapénz mindennapi gyakorlatában jelentős szerep (és felelősség!) jut az egészségügyi foglalkoztatónak és az egészségügyi kamarai szemléletnek is. A szakmai és erkölcsi elvárásokat elsődlegesen a munkáltató közvetíti az egészségügyben dolgozók felé, így közvetlen felelősség hárul a szakmai vezetésre. A szabályok betartatása ugyanis elképzelhetetlen a munkáltató együttműködése nélkül.
Akár a részben megengedő, akár a teljesen tilalmazó elv követése mellett köteleződik el a szakmai vezetés és a kormányzat, az ezt megalapozó döntéshez elengedhetetlen a vonatkozó munkajogi rendelkezések helyes értelmezése. A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 52. §-a kimondja, hogy „a munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki”. Nehezíti a helyzetet, hogy az Mt. gyakran idézett és sokat vitatott szabályának értelmezése és alkalmazása a feltehető jogalkotói szándéktól eltérő hatást is kifejtett. Álláspontunk szerint ennek a szakasznak azonban nem az a rendeltetése, hogy legalizálja azt a juttatási formát, amely évtizedek óta úgy van jelen az egészségügyben, hogy annak sem jogi minősége nem tisztázott, sem társadalmi elfogadottsága nem igazolt.
Díjazás elfogadása harmadik személytől a Munka Törvénykönyve alapján
Amint arra fentebb is utaltunk, az Mt. 52. § a munkavállaló alapvető kötelezettségeivel összefüggésben rendelkezik a harmadik személytől származó további juttatásról.[11] A következőkben e rendelkezéseket[12] vizsgáljuk részletesebben.
Az üzleti szokások alapján a munkavállaló különféle anyagi juttatás elfogadására kaphat ajánlatot harmadik személytől, ilyen a hálapénz is. Ezeknek a juttatásoknak a tilalmát fő szabályként mondja ki a törvény, hiszen az Mt. 52. § (2) bekezdése úgy folytatja, hogy a tilalom alól a munkáltató felmentést adhat. A rendelkezés nyelvtani szerkezetéből az a jogalkotói szándék következik, hogy a törvény alapvetően tiltja a további juttatások (borravaló, hálapénz) elfogadását, és csak kivételes eszközként tekint a munkáltató előzetes hozzájárulására. Ezzel a rendelkezéssel a jogalkotó a törvénybe beemelte a korábbi joggyakorlat által kialakított elvet, miszerint a munkavállaló – eltérő megállapodás hiányában – munkaviszonyára tekintettel harmadik személytől díjazást nem fogadhat el. E hozzájárulás alaki kötöttség nélkül megtehető, azonban kifejezettnek kell lennie. A munkáltatói hozzájárulás azonban a jogirodalmi álláspont szerint is a kisebb összegű, szokásosnak tekinthető ajándék elfogadására vonatkozik.[13]
A munkajogi kódex értelmezését segítő kiadványok e szakasz magyarázata során legfeljebb rövid utalás szintjén, a törvény indokolását idézve említik a hálapénzt,[14] vagy azt teljesen mellőzve kizárólag a borravaló jelenségére fókuszálnak.[15] Mindez arra enged következtetni, hogy ennek a szabálynak a gyakorlati alkalmazására ott kerül sor, ahol – a munkakör jellegéből következően – a rendszeres, szokásosan és nyíltan adott, de csekély borravaló apránként bevételt keletkeztet. Ezt igazolja az Mt. következő bekezdése is, amely garanciális jelleggel biztosítja, hogy a munkabért az ekként (munkáltatói hozzájárulással) kapott borravalóra tekintettel csökkenteni nem lehet. Így a munkavállaló szokásos borravalója nem számítható be a munkabérébe, vagyis arra tekintettel nem lehet alacsonyabb összegben teljesíteni a juttatását. Ebből következik, hogy a borravaló mértékétől függetlenül köteles munkabért fizetni a munkáltató még abban az esetben is, ha a további juttatás elfogadását előzetesen engedélyezte. A törvényben kógens rendelkezésként van jelen ez a szabály, attól nem megengedett az eltérés sem a felek megállapodása alapján, sem kollektív szerződésben.
Természetes, hogy a harmadik féltől származó díjazás – mint borravaló – jellemzően piaci viszonyokban, így például vendéglátásban, szépségstúdiókban, futárszolgáltatásban, stb. merülhet fel.[16] Ehhez képest hálapénzzel érintett tipikus munkakörökben – orvosok, más egészségügyi alkalmazottak – esetében eleve kizárt a béralku kérdése, így tehát nem is képzelhető el a bér csökkentése a hálapénzre tekintettel. Ebből logikusan az következhet, hogy a jogalkotói szándék biztosan nem erre a helyzetre modellez a szabály megalkotása során. Az egészségügyi intézményekben, közalkalmazotti jogviszonyban (központi bértábla alapján) történő foglalkoztatás során fel sem merülhet az 52. § (3) bekezdés alkalmazása. Márpedig a törvény szabályozási logikája alapján[17] az azonos szakaszon belüli három egymást követő bekezdés szorosan összefügg, így nyilvánvalóan azonos életviszonyt rendez.
A hozzájárulás tehát arra jogosíthatja fel a munkavállalót, hogy a vele közvetlen jogviszonyban nem álló, harmadik személytől fogadjon el sajátos, kiegészítő díjazást, mégpedig olyan szolgáltatásért, amely a munkáltató és e harmadik személy között fennálló jogviszonyon alapul. Leegyszerűsítve mindez azt jelenti, hogy ezekben az esetekben a munkáltató ügyfele (szerződéses partnere) fizet valamilyen többletdíjazást a partnere munkavállalójának.
A harmadik személytől kapott díjazás kiegészítő jellegét voltaképpen megerősíti a (4) bekezdés. A rendelkezés ebbe a kategóriába von minden egyéb szolgáltatást is, amelyet a munkáltatót megillető (eredetileg kikötött, „beárazott”) szolgáltatáson felül a munkavállalónak nyújt a harmadik személy, jellemzően a munkáltató szerződéses partnere, ügyfele. Ilyen szolgáltatásnak minősül bármilyen ajándék, belépőjegy, de vagyoni értékkel bírhat az árengedmény biztosítása is, vagy például egy szakmai vagy akár magáncélú utazás térítése. A szabály értelmezése során nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek – az egymással összefüggő – rendelkezések alapvetően azt írják körül, hogy mely juttatások azok, amelyeket nem fogadhat el és nem kérhet a munkavállaló a munkaviszonyával összefüggésben, hacsak arra a munkáltató kivételesen engedélyt nem ad. Erre emlékeztet a törvényhez fűzött kommentár is, amely ezt a rendelkezést szintén a tilalom vonatkozásában ragadja meg.[18]
A munkáltatói hozzájárulás jogi minősége
A paraszolvenciával kapcsolatos gondolkodás egyik sarokpontja az Mt. fent említett rendelkezése. Ennek a szabálynak a félreértése és rendeltetésével ellentétes alkalmazása mégis azt a téves képzetet kelti, hogy a munkáltató mintegy szentesítheti a hálapénz elfogadását. Vitatjuk tehát azt – az első olvasatra ugyan logikusnak tűnő – jogirodalmi álláspontot, amely szerint „a munkáltató előzetes hozzájárulásával elfogadott előny nem jogtalan, mivel ilyen esetekben nem érvényesül az Mt.-ből eredő tilalom”. Annyiban helyes az érvelés, hogy a munkajog hivatkozott rendelkezése kifejezetten arra jogosítja fel a munkáltatót, hogy kivételt tegyen a tilalom alól,[19] ám ez az elfogadott (kért) előny jogossága vagy jogtalansága szempontjából nem döntő.
Érdemes leszögezni, hogy ezen a ponton csak látszólag találkozik a munkajogi és a büntetőjogi szabályozás. Véleményünk szerint a munkáltatói hozzájárulás lehetősége, lévén az munkajogi rendelkezés, kizárólag munkajogi joghatással bír. Nincs és nem is lehet tehát büntetőjogi jelentősége. A hálapénz esetében – határozott álláspontunk szerint – a munkáltató előzetes hozzájárulása nem zárhatja ki büntetőjogi felelősséget.
A Btk. büntethetőséget kizáró okként nevezi meg a jogszabály engedélyét.[20] A szabályozási logikából azonban az következik, hogy e munkáltatói hozzájárulás – mint munkajogi hatással járó nyilatkozat – ebben az összefüggésben nem jelent büntethetőségi akadályt. A hálapénz esetében a hozzájárulás lehetőségének e módon való értelmezése és alkalmazása súlyos félreértésen alapul, ellentétes a jogrendszer egyéb, a tárggyal összefüggő rendelkezéseivel, és bizonyosan szemben áll a munkajogi szabály rendeltetésével
Ezt az álláspontot több gondolat is megerősíti. Az Mt. 52. § e szerint nem vonható a jogszabályi engedély körébe, hiszen a jogszabály engedélye – büntetőjogi értelemben – nem azonos a munkáltató jogszabály által lehetővé tett engedélyével, és bizonyosan nem azt teszi lehetővé, hogy korrupciót legalizáljon.[21]
Kiemelendő emellett az a lényeges szempont is, hogy ez a tág munkajogi lehetőség nem a jelenleg hatályos jogszabályi környezetben született, hanem a korábbi Btk. idején. Szintén alapvető jelentőségű az a tény is, hogy a munkáltatói engedélynek, mint egyoldalú munkáltatói nyilatkozatnak nincs jogszabályi jellege, ennélfogva nem írhat felül törvényi szabályozást.[22] Márpedig az Mt. 52. § nem az orvost jogosítja fel a hálapénz elfogadására, hanem – amint arra Tóth Mihály pontosan rámutat – a munkáltatót jogosítja fel arra, hogy engedélyezze többletjuttatás elfogadását.[23] Büntetőjogi szempontból ezért a hozzájárulás lehetősége nem jelent közvetlen jogszabályi engedélyt, mindössze munkajogi szempontból rendezheti a harmadik személytől elfogadott juttatást. Bizonyos munkakörök (pl. felszolgáló, taxisofőr, üzletkötőkkel kapcsolatot tartó munkavállalók) esetében az ilyen juttatások ugyanis gyakran felmerülnek, ezért azt a munkáltató és munkavállaló viszonyában előre tisztázni érdemes. Ez elsősorban az esetleges kötelezettségszegés szempontjából lehet fontos, erre utal a szabály rendszertani elhelyezkedése is, hiszen azt a munkajogi kódex az alapvető kötelezettségeket tartalmazó fejezetben helyezte el.
A munkáltatói hozzájárulás mindezek mellett az érvénytelenség szabályai alapján sem lenne büntethetőségi akadályként értelmezhető. Az Mt. 27. § alapján semmis az a megállapodás (és egyoldalú nyilatkozat[24]), amely munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik. A Büntető Törvénykönyv – jogszabályi minősége folytán – munkaviszonyra vonatkozó szabály,[25] így a semmisség jogkövetkezményével járna, ha a munkáltató olyan hozzájárulást adna, amely a Btk.-ba ütköző vesztegetés elfogadását tenné lehetővé. Ebből következően a munkáltatói hozzájárulás egyrészt kizárólag a munkajogi jogkövetkezmények körében értelmezhető, másrészt csak olyan esetekben jelenthet előzetes beleegyezést, ahol a díjazás elfogadása a büntetőjogi felelősséget még nem veti fel.
Habár évtizedek óta vissza-visszatérő kérdés a hálapénz megfelelő rendezése, a közelmúltban ismét fellángolt a téma a szakmai közvéleményben. A paraszolvencia kérdésének végére – úgy tűnik – nem könnyű pontot tenni. Kétségtelen tény, hogy sok esetben nem a háláról szól, és méltatlan mind a betegre, mind az orvosi hivatásra nézve. Szinte „szükséges rosszként” velünk élő szokás, amely nehéz helyzetbe hozza a beteget, az egészségügyben dolgozót és a munkáltatót egyaránt.
Dr. Nyerges Éva
Egyetemi tanársegéd, Széchenyi István Egyetem ÁJK
Dr. Ferencz Jácint PhD,
Tanszékvezető egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem (SZE), ÁJK
[1] A KSH 2014-ben mintegy 8,3 milliárd forintra becsülte a hálapénz éves összegét [ld. Borravaló és hálapénz. Statisztikai Tükör, 2015/16., Központi Statisztikai Hivatal, 3. o.] Más források ettől egészen eltérő eredményre jutottak: 2012-ben 76 milliárd, 2009-ben 73 milliárd, 2008-ban 45 milliárd, de már 1998-ban is 33 milliárd forintos vonatkozó kimutatások láttak napvilágot [ld. Mennyi ma a hálapénz? A cikk a Haszon magazin internetes portálján jelent meg 2012. március 14. napján. https://haszon.hu/penzes-otletek/3802-mennyi-ma-a-halapenz.html (letöltve: 2019. augusztus 16.); Köllő János: Az orvosbérekről és a hálapénzről. In: Fazekas – Neumann (szerk): Munkaerőpiaci tükör 2013. MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2014. 195. o.; Bognár – Gál – Kornai: Hálapénz a magyar egészségügyben. In: Közgazdasági Szemle, 2000/4., 313. o.] A becslések között szembetűnően nagy a különbség, habár a látenciából adódóan pontos felmérést nyilvánvalóan nem is lehet végezni. Cikkünk írásakor frissebb adatokat nem találtunk, azt viszont feltételezni lehet, hogy a hálapénz mértéke napjainkra sem lett kisebb.
[2] Egy 2009-es felmérés szerint Magyarországon a megkérdezettek 31%-a állította, hogy szokott hálapénzt adni az egészségügyi ellátások során. A kutatást (Mihályi Péter: Hálapénz: Magyarország az élvonalban. Egészségügyi Gazdasági Szemle 2009/1 47-48.o) idézi: Julesz Máté: Orvosi jog működés közben. A hálapénztől a kártérítésig. Budapest, 2018, Medicina Könyvkiadó, 18. o.
[3] A hálapénz összegében szakmai területenként és a földrajzi elhelyezkedés alapján jelentős eltérések lehetnek. A különböző szakterületeken hallgatólagos, szokásokon alapuló vagy szájhagyomány útján terjedő tarifák alakultak ki. Ezzel összefüggésben az egyik nagy hazai biztosítótársaság 2012-ben felmérte és közzé tett egy jellemző hálapénz-árjegyzéket, ám – a nagy szórásból adódóan – ez is csupán nagyságrendekben érzékelteti azt a pénzmozgást, ami az egészségügyi szolgáltatások egy részét kíséri [ld. Mennyi ma a hálapénz? (i.m. Haszon magazin)].
[4] Az egészségügy működési mechanizmusainak részeként működő, és annak stratégiai – és néhol kevésbé stratégiai – részeit átható paraszolvenciát Kolozsi szerint rendszerként kell tekinteni és kezelni, amely nélkül az egészségügy dinamikája más lenne. [Kolozsi Béla: A paraszolvenciajelenség intézményes kezelésének egyes társadalmi kérdései. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 95. o.
[5] Máté-Horváth Nóra: A hálapénz a rendszer rákfenéje – Orvos szakértőnk gondolatai a magyar egészségügy napjára. Megjelent: 2019. 07. 01. https://wmn.hu/ugy/51003-a-halapenz-a-rendszer-rakfeneje—orvosszakertonk-gondolatai-a-magyar-egeszsegugy-napjara (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[6] Hollán Miklós – Venczel Tímea: Bűncselekmény-e a hálapénz elfogadása? A 2019. február 21.napján megjelent cikk az MTA TK Jogtudományi Intézetének Büntetőjogunk szabályozási újdonságai – a jogtudatban elnevezésű kutatócsoportjának empirikus kutatási eredményeiről számol be. https://tk.mta.hu/buncselekmeny-e-a-halapenz-elfogadasa (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[7] Elek Balázs: A jogirodalom és a büntető ítélkezés. In: Bódig Mátyás – Ződi Zsolt (szerk.): A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Opten Informatikai Kft., 2016.
[8] Ezek a látszólagos ellentmondások és szabályozási rések pedig kifejezetten nehezítik a hálapénzzel kapcsolatos jogalkalmazást. A hálapénz tárgyában irányadó jogszabályi rendelkezések – gyakran téves – értelmezése és azok egymásra vetítése körében fellelt vélt hiányosságok pedig könnyebb utat és egyfajta mentséget kínálnak a hálapénz legitimitásának kérdésében. Az utóbbi években napvilágot látott elemzések, nyilatkozatok, jogalkotási kezdeményezések ráadásul nem hoztak érdemi előrelépést az ügyben.
[9] A hálapénzt a személyi jövedelemadóról szóló törvény kifejezetten kizárja az adómentes jövedelmek közül. Ennek megfelelően tehát adóköteles juttatásnak minősül, hiszen olyan jövedelem, amely a magánszemély által teljesített szolgáltatásnyújtásra tekintettel vagy azzal összefüggésben történik. A törvény egyértelműen nevesíti is ezt a jövedelemtípust: „különösen nem adómentes a magánszemély által, hálapénz címén megszerzett vagyoni érték”. Lásd: 1995. évi CXVII. törvény a személyi jövedelemadóról (a továbbiakban: Szja. tv.)
Az Szja. tv. I. számú mellékletének 7.2. pontja
[10] Balázs Péter: Hálapénz az orvosi etikában. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 36. o.
[11] Habár az orvosok és egészségügyi dolgozók foglalkoztatása jellemzően közalkalmazotti jogviszonyban történik, ám az Mt. idézett szabálya a közalkalmazotti jogviszonyban is alkalmazandó, tekintettel az Mt. háttérjogszabály-jellegére. Ld: A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.): 2. § (3) A közalkalmazotti jogviszonyra a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályait az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
[12] Mt. 52. § (2) A munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki.
(3) A munkavállalót munkaszerződés vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály alapján megillető munkabért csökkenteni nem lehet arra tekintettel, hogy a munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulásával a (2) bekezdésben meghatározott díjazásban részesült.
(4) A (2) bekezdésben meghatározott díjazásnak minősül minden olyan vagyoni értékű szolgáltatás, amelyet harmadik személy a munkáltatót megillető szolgáltatáson felül a munkavállalónak nyújt.
[13] Hajdu Edit in Tálné Molnár Erika (szerk): A Munka Törvénykönyve kommentárja (Kommentár a gyakorlat számára). HVG-ORAC Jogkódex, Budapest, 2019. 4. kiadás. Frissítve: 2019. április 11.
[14] Cséffán József: A Munka Törvénykönyve és magyarázata. Szeged, 2014. Szegedi Rendezvényszervező Kft.
[15] Bankó – Berke – Kiss: Kommentár a munka törvénykönyvéhez. Budapest, 2017, Wolters Kluwer Kft. 239. o.
[16] Fontos azonban kihangsúlyozni a hálapénz és a borravaló közötti különbséget az egészségügyben. Míg bizonyos egészségügyi munkakörökben jellemző a borravaló (az „egészségügyi borravaló” a betegszállítók, műtősegédek, ápolószemélyzet, stb. esetében fordul elő), addig a hálapénz nemcsak egy „előkelő címke”, hanem nagyságrendjében sokkal magasabb, és tipikusan az orvosok részére adott juttatás. Balázs Péter írásában „mindenkori csekély értékhatár” alatt borravalónak, míg felette hálapénznek tekinti. [Ld: Balázs Péter: Az orvosi hálapénz és a magyar társadalom. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 18. o., 23. o.]
[17] Az Mt. 53. § (3) bekezdés utaló szabályozást alkalmaz, hiszen a (2) bekezdésre való hivatkozást tartalmaz, így a két bekezdés összetartozik.
[18] Az Mt. 52. §-hoz fűzött Complex Jogtár-Kommentár alapján „A tilalom nemcsak a pénzbeli díjazásra, hanem bármely vagyoni értékű szolgáltatásra vonatkozik (például ajándéktárgy elfogadása, tiszteletjegy koncertre stb.).”
Kártyás Gábor – Petrovics Zoltán – Takács Gábor: Kommentár a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényhez, Complex Jogtár, Wolters Kluwer Kft. (uj.jogtar.hu)
[19] Hollán Miklós: A kormányzat kihátrált az orvosi hálapénz egyértelmű büntetőjogi szabályozása mögül. MTA TK Jogtudományi Intézet, 2015. június 18. https://jog.tk.mta.hu/blog/2015/06/a-kormanyzat_kihatralt
[20] Btk. 15. § Az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét kizárja vagy korlátozza […] a jogszabály engedélye.
[21] Lényeges, hogy a munkáltató által engedélyezhető, harmadik személytől elfogadható juttatás nem feltétlenül „vesztegetési pénz”. Ha tehát ilyen engedély létezik, az nem feltétlenül korrupciót legalizál, hiszen a vesztegetési tényállásoknak mind az aktív, mind a passzív oldalon további feltételei lehetnek.
[22] Gellér Balázs: Paraszolvencia – büntetőjogi kategória? MED. et JUR. 4. évf. 4. sz., 2013. december, 20. o.
[23] Tóth Mihály: Boríték kapható. Gondolatok a hálapénz és a büntetőjog összefüggéseiről. Élet és Irodalom2014/28. 6. o. Idézi: Ott: i.m.51. o.
[24] Mt. 15. (3) Az egyoldalú jognyilatkozatra a megállapodásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
[25] Lásd Mt. 13. §
***
A szerzői jog jogosultja fenntart minden másolással, terjesztéssel, többszörözéssel kapcsolatos jogot. Tilos a cikkek, egyéb tartalmak teljes vagy rövidített formában történő másolása, nyilvánossághoz közvetítése, újraközlése. Tilos továbbá a honlap tartalmát adatbázisba lementeni. A honlapon található tartalom bármely eleme csak a szerzői jog jogosultjának előzetes engedélyével használható fel. Tájékoztatjuk továbbá, hogy a jelen írás nem minősül jogi tanácsnak!