A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XII. törvény (továbbiakban: 1992-es Mt.) 136.§ (2) bekezdése tételesen rögzítette, hogy ha a munkavállaló a munkaviszonya megszűnéséig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami a munkáltatónál töltött időre megilletné, a különbözetre kifizetett munkabért köteles visszafizetni. Ezzel szemben a hatályos Munka Törvénykönyve (továbbiakban: Mt.) ilyen rendelkezést nem tartalmaz.
Tételes jogi szabályozás hiányában azonban annak eldöntése, hogy visszakövetelhető-e az arra az időre kifizetett távolléti díj, amelyet a munkavállaló az őt megilletőnél nagyobb mértékben kiadott szabadságra tekintettel kapott (továbbiakban: túladott szabadság), jogbizonytalansággal, vagy legalábbis érthetően ellentétes álláspontok kialakulásával jár.
A dolgozatban megjelölt szakcikkek vázlatos ismertetése
A közelmúltban két jeles szerző is publikált a tárgyban egymással ellentétes véleményt megfogalmazó szakcikket[1]. Pál Lajos amellett érvelt, hogy a túladott szabadságra járó díjazás visszakövetelhető, míg Fodor T. Gábor ezzel ellentétesen foglalt állást.
Pál álláspontja alapvetően arra épül, hogy a munkavállalót a tárgyévben arányosan megillető szabadságot meghaladóan igénybe vett szabadság jogalap nélkülinek minősül. Ebből következően a munkáltató a jogalap nélkül kifizetett munkabérre vonatkozó szabály (Mt. 164.§) szerint jogosult az ezzel kapcsolatos igényét érvényesíteni, azonban véleménye szerint ezzel szemben áll a munkavállaló állásidő szerinti díjazás iránti követelése, amelyet a munkáltató jogellenes magatartása (a foglalkoztatási kötelesség elmulasztása) alapoz meg. Összességében tehát arra a következtetésre jut, hogy tekintettel arra, hogy a munkavállaló az állásidő díjazási szabályai szerint alapbérére, míg a szabadság idejére távolléti díjra jogosult, a munkáltatói követelés e két összeg különbözetére irányulhat.
Fodor T. alapvetően azt a kiinduló állítást cáfolja, mely szerint a túladott szabadság jogalap nélküli volna, így Pál egyéb következtetéseivel érdemben nem foglalkozik. Fodor T. felsorolja azon érveket, amelyek alapján szerinte a szabadság jogalapja nem változhat meg, valamint felvázolja és elfogadhatatlannak minősíti azokat a lehetséges élethelyzeteket, amelyek szerinte Pál álláspontjának elfogadásával bekövetkeznének.
Pál okfejtésében a szabadság a kiadása időpontjában egyfajta ígérvény – Fodor T. pontosítása szerint „váromány” – a munkavállaló felé, így a szabadságra járó díjazás kifizetésével a munkáltató „hitelezői pozícióba kerül” (más helyen az előlegnyújtáshoz hasonlítja), ami „mellőzhetetlenné teszi a felek közötti elszámolást”. A munkavállaló által vállalt szolgáltatás a kiadás időpontjában fennálló helyzet változatlansága esetén – további jogi tények vagy jognyilatkozatok hiányában – teljesül, így a munkáltató hitelezéssel adott szolgáltatása fedezett lesz a munkavállaló ellenszolgáltatása által. Ellenkező esetben viszont a hitelnyújtás fedezetlensége miatt elszámolásra van szükség.
Ennek kapcsán veti fel Fodor T., hogy nem egészen világos, hogy akkor most a munkavégzés alóli mentesülés, vagy az erre tekintettel fizetett munkabér, vagy mindkettő jogalap nélküli. Pál – véleményem szerint – megválaszolja ezt a kérdést amikor azt írja, hogy „[…] a szabadság tartalmát tekintve kettős természetű: egyrészt mentesülést, másrészt díjazásra való jogosultságot megalapozó jogcím. A szabadság igénybevételére vonatkozó jogalap hiánya nyilvánvalóan csak a díjazás tekintetében keletkeztethet visszakövetelési jogosultságot, a mentesülést tekintve az eredeti állapot helyreállítása nem jöhet szóba.” A szabadsághoz kapcsolódóan a munkavégzés alóli mentesülést és az erre az időre járó díjazást Pál a jogalap nélküliség két aspektusaként határozza meg. Fodor T. ehhez képest a szabadság és annak díjazása között kauzalitást állít fel, ahol a munkavégzés alóli mentesülés az ok, az erre járó díjazás pedig az okozat, így cikke a díjazás kérdésével (jogcímével, jogalapjával) gyakorlatilag nem is foglalkozik. Sőt, ebből a premisszából következik Fodor T. azon állítása is, hogy „kizárható, hogy az Európai Unió bírósága arra a kérdésre, hogy összeegyeztethető-e az unió jogával egy olyan tagállami szabályozás, amely alapján a túlvett szabadság esetén a munkavállalónak elszámolási vagy visszafizetési kötelezettsége keletkezne, igennel felelne”, hiszen az ítélet – Fodor T. által kiragadott – szövegében nem esik szó díjazásról, csak a szabadságra való jogosultságról.
Személyes vélemény és megoldási javaslat
Mivel a vita lényegi elemének az az állítás látszik, hogy a túladott szabadság jogalap nélküli-e, ezért indokoltnak látszik a jogalap és a jogcím fogalmak körüljárása. A jogcím és a jogalap fogalmak meghatározása hosszú időn keresztül volt akadémikus viták tárgya, és még a mai napig is „iskolafüggő” a pontos meghatározása[2]. Jelen cikkben a jogalap és jogcím elkülönült értelmezésének egyszerűsített alkalmazásával teszek kísérletet a kérdés megválaszolására.
A tárgyalt cikkek nem viszik végig a jogcím és a jogalap különállóságának vizsgálatát, valamint a túladott szabadság kérdéséhez kapcsolódóan csak Fodor T. veti fel a mentesítés és kifizetés időpontjának, és az „elszámolás” időpontjának elkülönült vizsgálatát, azonban azt nem fejti ki, tekintettel arra, hogy következtetései alapján nincs szükség elszámolásra, így az elszámolás időpontjában történő vizsgálat számára irrelevánssá válik.
A szabadság esetén a munkavégzés alóli mentesítés ténye egy jogi tény. Ez a tény a mentesítés jogalapja (annak időpontjában). A mentesítéshez alapot adó törvényi rendelkezés az Mt. szabadságra és annak kiadására vonatkozó szabályai. Ez a mentesítés jogcíme (annak időpontjában). A díjazásra való jogosultság jogalapja a díjazás kifizetésének időpontjában a mentesítés ténye és a mentesítés jogcímének érvényessége együttesen. Pál is hasonlóan közelít a „két aspektus” megfogalmazásával, tehát véleményem szerint nem cseréli fel az okot az okozattal (ahogy azt Fodor T. állítja), a jogcíme pedig az Mt. szabadságra járó bérezés szabályai.
Beszélhetünk-e ebben az időpontban jogalapnélküliségről? Véleményem szerint nem, hisz a mentesítés tényszerűen megtörténik (jogalap), és a mentesítés időpontjában annak van érvényes jogcíme is. Az Mt. nem tartalmaz olyan elkülönült tételes rendelkezést, ami a szabadság megállapításának időpontjára vonatkozik, azonban a 46. § (1) bekezdés e) pontja kötelezi a munkáltatót, hogy a szabadság mértékéről a munkavállalót a munkaviszony kezdetétől számított tizenöt napon belül írásban tájékoztassa. Tehát e rendelkezés teljesítése érdekében a munkáltatónak a munkaviszony kezdetén ténylegesen meg kell állapítania a szabadság mértékét az Mt. 115-121. §-ok rendelkezései szerint. Amennyiben a mentesítés időpontjában ennek megfelelően adja ki a szabadságot, akkor ebben az időpontban a jogcím sem megkérdőjelezhető. Ha a mentesítéshez kapcsolódó kifizetés is megtörténik, akkor annak van érvényes jogalapja, hiszen a mentesítésnek a fentiek szerint megvan mind a jogalapja, mind az adott időpontban érvényes jogcíme. Ennyiben tehát Fodor T. következtetését osztom.
A későbbiekben bekövetkező jogi tény (pl. a munkavállaló tartós fizetés nélküli szabadsága) vagy érintetti jognyilatkozat (pl. munkavállaló felmondása) a mentesítés jogcímét ássa alá. Ezzel – a fentiek alapján – „elesik” a kifizetés jogalapja, hiszen a mentesítés érvényes jogcíme feltétele a kifizetés jogalapja fennállásának. Ezek alapján a kérdés tényleg az, amit Fodor T. boncolgat, hogy megváltozhat-e visszamenőlegesen a túladott szabadság (saját értelmezésemben: a kifizetés) jogalapja. Véleményem szerint nem. A hatályos szabályozás szerint a mentesítés jogcíme a szabadság. Ha ígérvénynek/várománynak, hitelnek, vagy előlegnek akarnánk tekinteni, akkor arra lenne szükség, hogy ezt a jogcímet jogszabály mondja ki. Ezt a megközelítést igényli a jogbiztonság követelménye, és erre vezet a történeti értelmezés is (korábban volt tételes szabály a visszakövetelhetőségre, ezt törölték, ami lehet annak a szándéknak a kifejezése, hogy ne legyen visszakövetelhető). Ha Pál álláspontját tovább visszük a hatályos szabályozás gyakorlati vetületeire, annak alkalmazhatóságára, akkor a következőkre jutunk: az életben viszonylag gyakran előforduló helyzet megoldása az lenne, hogy az egyik fél előterjeszt egy követelést – mivel a jogalap- és/vagy jogcímváltozás lehetőségét elvetjük, ezért a teljes összegre – amivel szemben a másik fél ellenkövetelést támaszt, és vagy megegyezünk a különbözetben, vagy a bíróság dönt így, majd mindkét fél visszamenőleg módosítja az adóbevallását, a munkáltató még a munkaidő-nyilvántartását is (ezt utóbbit ugye jogszerűen nem is tehetné meg). Lássuk be, ez nem egy felhasználóbarát megoldás, tehát Pál álláspontjának elfogadása esetén a vitát valójában a hatályos szabályozás (nem) megfelelőségéről kellene folytatni.
Csak érdekességképpen a Pál megoldásának gazdasági súlyáról: a munkavállalók többségének ma Magyarországon a távolléti díja megegyezik az alapbérével, illetve akiknek nem, azoknak sem nagyobb ez a különbség a két összeg között, mint az alapbér 10-15%-a. További tény, hogy minél magasabb alapbér irányába haladunk, annál kisebb ez a különbség. Számoljuk ki egy nagyon szélsőséges, de még talán életszerű helyzet gazdasági hatását: január-februárban a három kisgyermekes negyvennégy éves Ferinek, aki havi ötszázezer forintos alapbérrel rendelkezik, kiadják mind a 36 nap szabadságát, majd rögtön a szabadsága után felmond, így a munkaviszonya megszűnik március 31-én. A túladott szabadsága 27 nap. A távolléti díja és alapbére között legyen igen magas 20% a különbség, ami cca. 175.000 forint visszakövetelhető összeget jelent. Ez alapján a jellemző különbség esetenként százezer forint alatt marad, amiért még a munkavállaló sem megy bíróságra. Gazdasági hatása tekintetében tehát ez a megoldás a „kis tigrisek születtek a nyíregyházi állatkertben” hírétékével azonos súlyú kérdéssé válna úgy, hogy a bíróságoknak és a hatóságoknak azért adna munkát rendesen, főleg, ha ide vesszük az adórevíziók és a „javított” munkaidőnyilvántartások miatt keletkező hatósági eljárásokat/pereket is.
Fodor T. cikkében megkezdi az általam is említett gyakorlati problémák kibontását, de a dogmatikai szálat követve elszakad a valóságtól, amikor arról értekezik például, hogy Pál álláspontjának elfogadásával a munkavállaló a Balatoni szabadság alatt nem fogja tudni, hogy fel kell-e venni a telefonját. Ilyen a valóságban nem fordulhat elő, hiszen ebben a pillanatban mind a munkavállaló, mind a munkáltató abban a tudatban vannak, hogy a munkavállaló szabadságát tölti, tehát a munkáltatónak esze ágában sem lesz őt felhívni. Majd Fodor T. tovább élezi a vitát, amikor súlyosan alkotmányellenesnek minősíti, hogy a munkavállaló az adott napon nem tudja, hogy szabadságon vagy állásidőn van-e. Na ez az, ami végképp nem érdekli a munkavállalót. A munkavállalót az érdekli, hogy megkapja a jussát, nem az, hogy azt milyen jogcímen kapja.
Tény, hogy a munkáltató gazdasági erőfölényével szemben a munkavállaló védelemre szorul. Azonban az idők során a munkavállalók is kialakították azokat a mechanizmusokat, amelyek már nem csupán a védelmüket, hanem a védelmüket szolgáló szabályokkal való visszaéléssel a jogosulatlan előnyszerzésüket szolgálják (gondoljunk csak arra, hogy ha a munkavállaló hírét veszi, hogy el akarják küldeni, azonnal „kiíratja magát”). És bizony a túladott szabadság visszakövetelhetetlensége vezethet ahhoz, hogy ha a munkavállaló meg akarja szüntetni a munkaviszonyát, akkor a felmondás közlése előtt igyekszik kiadatni magának annyi szabadságot, amennyit csak lehet, vagy felmondását a munkáltató által elrendelt szokásos szabadságolási időszakokat követő időpontra időzíteni. A túladott szabadságra járó díj polgárjogi megközelítésben igenis jogalap nélküli gazdagodás. Munkajogias megközelítésre, azaz a jogszabályi védelemre ebben a konkrét témakörben szerintem nem lenne szükség, mert a túladott szabadság kérdésében nem kell megvédeni a munkavállalót a munkáltatói erőfölénnyel szemben. Fentiekből következően viszont Pál álláspontját osztom annyiban, hogy a túladott szabadság során a mentesítés és kifizetés a jogi természetét tekintve előlegnyújtás vagy hitelezés, de ennek „alkalmazására” jelenleg nem ad az Mt. megfelelő jogcímet. Tehát Fodor T. álláspontjának elfogadása esetén (IS!) a vitát valójában a hatályos szabályozás (nem) megfelelőségéről kellene folytatni.
A cikkekben tett állásfoglalások és azok indoklása – mind az elfogadható, mind a vitatható részeikben – azt a véleményemet erősítik, hogy a hatályos szabályozás bármely értelmezése vagy méltánytalan, vagy a gyakorlatban kivitelezhetetlen eredményre vezet. Terjedelmi korlátok okán nem vezetem le azt a dogmatikai vonalat, ahol a jogalapnélküliség kérdését jogcím és jogalap azonosságát feltételezve vizsgálom, de megjegyzem, hogy azzal is ugyanerre az eredményre jutottam. Tehát nem azt állítom, hogy a vitát az dönti el, hogy a jogcím és jogalap elkülönülnek-e, hanem azt állítom, hogy a hatályos szabályozás tisztán dogmatikai értelmezése az érintettek jogos érdekei méltányos érvényesülésének sérelmére vezet.
Az értelmezési lehetőségek körében még nem esett szó (mint ahogy a tárgyalt cikkekben sem) az azonos funkciójú jogintézmények hatályos szabályozásának összevetéséről. E módszer, illetve az a jogintézmény, amivel analógiát kívánok állítani a túladott szabadsághoz, a hatályos jogszabályi környezetben valószínűleg szintén nem lenne elegendő a vita megnyugtató eldöntéséhez, azonban – ahogy e véleményemnek már hangot adtam – szükség lenne a helyzetet tételesen rendező szabályra, amire viszont az említett analóg jogintézmény szabályozási metódusát minden szempontból megfelelőnek gondolom.
Meggyőződésem, hogy a túladott szabadság tökéletesen megfeleltethető a munkaviszony munkaidőkeret lejárta előtti megszüntetésének azon esetével, amikor a munkavállaló a beosztás szerinti munkaidőre járó munkabérnél magasabb összegű munkabérben részesült. Erre az Mt. 95. § (4) bekezdése az előlegnyújtásból eredő követelésre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni, ha munkaviszony megszüntetésére a munkavállaló oldalán felmerülő okból került sor. Ezt kellene megfelelően alkalmazni a túladott szabadságra is!
Egyetértek Pál Lajosnak a hatályos szabályozásról írott azon állításával, hogy „… ez nem a jogalkotó által kreált olyan kockázattelepítési helyzet, aminek rizikóját szükségképpen a munkáltatónak kellene viselnie.” Azonban úgy gondolom, hogy egy megfelelő szabályozásban a mondat első fordulatának igenis érvényesülnie kellene, és a szabályozásnak kockázattelepítési szempontúnak kellene lennie, mint ahogy az Mt. 95.§ (4) bekezdése biztosan az!
A munkáltatónak jogos érdeke, hogy a munkát a gazdaságos működés biztosíthatóságának szempontjai alapján szervezze meg, amibe beletartozik az is, hogy ő dönthet arról, mikor adja ki a szabadságokat. Tehát nem csak a munkavállalót kellene megilletnie annak a jognak, hogy a kiadás időpontjában biztos lehessen abban, hogy a szabadságra járó díjazását visszakövetelhetetlenül kapja meg, hanem a munkáltatónak is bizton számíthatnia kellene arra, hogy megkapja azt a munkamennyiséget, amire tekintettel a szabadságra járó díjazást kifizeti.
Tekintettel arra, hogy a fenti érvelést többen a munkajog szerepére tekintettel üzletiesnek tarthatják, nézzük meg a javaslatomat dogmatikai szempontból: az Mt. 95. § (4) bekezdés megfelelő alkalmazása esetén a mentesítés jogalapja a mentesítés ténye, a jogcíme pedig az Mt. szabadságra és annak kiadására vonatkozó szabályai. Ebből következően a díjazás kifizetésének jogalapja – azaz a mentesítés érvényes jogalapja és jogcíme – is megmarad. És! A kifizetés jogcíme már a kifizetés időpontjában a szabadság idejére járó távolléti díj lesz, amivel azonban majd el kell számolni, ha bizonyos jogi tények bekövetkeznek, vagy érintetti jognyilatkozatok megszületnek. És mivel ez törvényben rögzített szabály, ezért egyfelől ez egy érvényes jogcím, másfelől az elszámolás bekövetkezhetőségét és annak feltételeit minden érintett már a kifizetés pillanatában tudja! Az elszámolás során pedig úgy kell eljárni, hogy ha a munkavállaló olyan magatartást tanúsított vagy olyan jognyilatkozatot tett, amellyel a munkáltatónak nem kellett számolnia, akkor ez a munkavállaló terhére essen, ha azonban ez a munkáltató magatartásában vagy jognyilatkozatában gyökeredzik, akkor annak kockázatát viselje a munkáltató. Nem kell munkaidő-nyilvántartást és adóbevallásokat módosítgatni, előre tudja mindenki, hogy mire számíthat, a mentesítés jogalapja maradhat a szabadság, a visszakövetelés pedig kap egy szép új jogcímet.
Dr. Simon Balázs
Jogi és kommunikációs igazgató
Humánia HRS Group Zrt.
[1] Pál Lajos: A szabadság elszámolásának egyes kérdései; https://munkajogilap.hu/a-szabadsag-elszamolasanak-egyes-kerdesei/#_ftn4, és Fodor T. Gábor: Létezik-e szabadsághoz való jog? – Gondolatok a túladott szabadságról; https://munkajogportal.hu/letezik-e-szabadsaghoz-valo-jog-gondolatok-a-tuladott-szabadsagrol/
[2] A jogcím és a jogalap értelmezésének két fő elméleti megközelítését találjuk a szakirodalomban. Nagyon leegyszerűsítve: az egyik szerint jogcím és jogalap azonos fogalmak, másik megközelítés szerint a jogalap a kötelem keletkezésének ténybeli, míg a jogcím annak jogszabályi alapját adja.